2013. december 21., szombat

50.Epilógus

Sziasztok! Hát eljött ez a nap is... Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Rendkívül hálás vagyok nektek, és mérhetetlenül köszönöm a sok komit, amit írtatok. Mégis nehéz elbúcsúzni ettől a történettől, hiszen szívemhez nőtt. Nem halogattam az utolsó rész megírását, de mégsem tudtam hamarabb feltenni. Nem lehet szavakba önteni azt, amit most érzek, főleg, hogy már az utolsó szavakat is leírtam. Tudom, hogy sokan depi endre  számítotok, de nem fogom elárulni, hogy kiknek lett igazuk. Szóval itt az ideje végső búcsút venni Lo és Zayn történetétől. Amit Castle egyik gondolatával teszek meg :')
„Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Akármennyire is vártam ezt a napot, sosem kedveltem, ha valami véget ért. A nyár utolsó napja, egy nagyszerű könyv utolsó fejezete, a búcsú egy közeli baráttól. De a befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullanak, becsukod a könyvet, elbúcsúzol. Számunkra ez is egy ilyen nap. Ma búcsút intünk mindennek, ami ismerős volt, mindennek, ami kényelmes volt. Tovább lépünk. De attól, hogy elmegyünk – és ez fáj – lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk, a sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek, örökre.„
És aki továbbra is szeretné olvasni az írásom, az itt megtalál: Bosszúból jeles

Apró léptek dobogása hallatszott az emeletről, azonban nagyon jól tudtam, hogy nem hozzám rohant ennyire sietősen szélvészkisasszony, hanem az ajtóhoz. Fekete haja össze-visszaszállingózott futás közben, miközben a bejárathoz igyekezett, hogy kinyissa vendégünknek. Vele ellentétben tudtam, hogy ki érkezett meg. Az, akinek a legtöbbet köszönhettem az elmúlt években, aki egy percre sem hagyott magamra, és nem engedte, hogy valaha is feladjam. Végig mellettem volt, amikor kellett, sőt talán Zoénak is ugyanannyit jelent, mint nekem, hiszen őt imádja másodiknak legjobban a világon.
Megtöröltem kezemet a törlőkendőben, majd kiléptem a konyhából, és apró csöppségem után mentem, aki már nem is olyan kicsi, hiszen nemsokára négy éves lesz, mégis nekem még mindig ugyanaz a kislány, akit születése napján a kezemben tartottam, pedig az már régen volt. Shane kérésének eleget téve, különleges nevet kerestünk neki, s bár nem nekem jutott eszembe, hanem az egyik keresztapjának a hatból. Roppant szerencsés ilyen téren Zoé, hiszen elkényeztetik. De már nem sokáig lesz egyeduralma, mert Harry és Alex első gyereke is hamarosan megszületik, ha félévet annak lehet venni. Bongyi szokásához híven, túl romantikázta még a lánykérést is. Valentin-napon Párizsban, az Eiffel-torony lábánál kérte meg a kezét éjfél előtt egy perccel. Hát igen, Harry végtelenül romantikus maradt az évek során. Sőt a virágcsokros jóslat is bejött, hiszen Alexék házasodtak össze legelőször körülbelül egy hónappal ezelőtt, mikor Harry megtudta, hogy apa lesz. Azt a napot nem lehetett elfelejteni. Karfiollal a kezében jött el hozzám, és mosolyogva azt kérdezgette, hogy ez mit jelent a franciáknál. Persze kicsit mérges lett rám, mikor azt feleltem neki, hogy ebédet, amikor a csigazabálóknak a terhességet szimbolizálja. Persze, mikor Niall meglátta a zöldséget, egyből megette, és közölte göndörkével, hogy finom volt a gyerek. Szöszi is megtalálta azóta a boldogságot, egy gyerekkori barátja mellett, aki majdnem annyit eszik, mint ő. S ha kicsivel is több kaja csúszik le barátnője torkán, büszkén mondogatni szokta, hogy „Igen, ő az én csajom”.
Louis nem komolyodott meg, sőt néha azt érzem, hogy Zoé a felnőtt, és nem Tapsi Hapsi, pedig jó pár év van köztük. Louis és Eleanor még csak az eljegyzésnél járnak, és egy ideig még nem is tervezik az esküvőt. És végezetül a banda utolsó tagja, Liam szakított Danielle-lel, s egy másfél évre rá összejött Sophiával. Hihetetlenül boldogok együtt.
Egyszóval minden, és mindenki megváltozott a lövöldözés óta. Új irányt vett mindegyikőnk élete, és magunk hagyva a múltat, egy új jövő felé indultunk el, ami ugyan nem volt zökkenőmentes, és sokszor az idővel is meggyűlt a bajunk. De közösen leküzdöttük, még ha nehéz feladatok voltak is azok. És most itt vagyunk.
Zoé ugrálva próbálta meg kinyitni az ajtót, s fekete tincsei össze-visszaszálldostak a levegőben minden egyes szökkenés után. Makacs és kitartó volt egyszerre, hiszen addig nem adta fel, míg sikeresen le nem nyomta a kilincset, ami ötödik próbálkozása után sikerült is neki. Kicsit hátrébb lépett, és csillogó szemekkel vizslatni kezdte az ajtón belépő személyt, aki amint átlépett a küszöbön, előcsalta Zoé édes mosolyát, ami ugyanolyan csintalan volt, mint Zayné.
-Szia, Dean! – eresztettem felé egy fáradt mosolyt, amit ő nem viszonzott. Inkább közelebb lépett hozzám, a karjaiba zárt, és puszival köszöntött. Erőtlenül álltam ölelésében, s fáradtabbnak éreztem magam, mint eddig bármikor, amit ő is észrevett.
-Pihenned kéne, Lo – mondta Dean, miután elengedett. Leguggolt, és ölbe kapta Zoét, s néhányszor megpördült vele. Zoé visongva fogadta Dean kedves gesztusát, és még többet követelve, játékosan a vállát ütögette a folytatásért. Kettősük hangja töltötte be a házat, amit Zoé kacagása múlt csak fölül. Jó volt látni, hogy végre boldog az elmúlt napok után, hiszen három napja egy ember miatt hullatta könnyeit, aki megszegte a neki tett ígéretet. Dean felajánlotta, hogy utána megy Los Angelesbe, hogy megmondja neki a magáét, de nem engedtem neki, amikor nagyon is megérdemelt volna egy fejbevágást, sőt talán többet is.
-Anyuci – szólongatott kislányom, miközben pólóm alját húzogatta. Mosolyogva guggoltam le, hogy egy magasságba legyek vele. Érdeklődve figyeltem, hogy mit akar mondani, de szavak helyett a nyakamba ugrott, s úgy ölelt, mint aki nem akar engem is elveszíteni.
-Itt vagyok, Zoé. Nem megyek sehová – suttogtam.
-De apuci nyics itt – szipogta. Szívem összeszorult keserves hangjától, s ha lett volna rá lehetőségem azonnal elvittem volna hozzá.
Halk zokogása visszhangként csengett számomra, s hiába próbáltam nyugtatgatni remélve, hogy sikerül is abbahagynia a sírást, de nem így lett. Amilyen kicsi lány, olyan nagy szája van, és annyira törékeny is. Végig azt kérdezgette, hogy mikor jön végre haza Ő, azonban egy hang se jött ki a torkomon, hogy megmondjam neki az igazat.
Az elmúlt három nap, nemcsak Zoé számára volt rémálom, hanem nekem is, hiszen semmit se hallottam arról, aki az életem része lett a nyáron. S a legrosszabb, hogy már három nappal ezelőtt meg kellett volna érkeznie, de nem jött meg, sőt még csak nem is telefonált, hogy mikor hajlandó hazafáradni ide, Londonba. Aggódtam érte, hogy baja esett, vagy nem tudott felszállni a repülőre, ugyanakkor haragudtam is rá, amiért ezt tette a Zoéval, aki három napja sírt utána, és minden áldott nap, mindig, mikor nyílt az ajtó, azt hitte, hogy Ő az. Azonban minden alkalommal csalódnia kellett.
Zoé kibújt karjaimból, megtörölte szemét, majd minden szó nélkül kirohant az erkélyajtón ki, a kertbe. Szomorúan figyeltem, ahogy elfoglalta kuckóját, amit még Ő épített neki, s ahol órákat játszottak együtt, azonban most egy bánatos kislány ült ott felhúzott térddel. Oda mentem volna hozzá, de tudtam, hogy csak ellökne magától, mert egyedül akar lenni. Már most olyan makacs, mint én, és sokszor még szeretgetni sem engedi magát, mikor valami baja van, pedig sosem látta azt az énem, aki azelőtt voltam, mielőtt Zayn akaratlanul is megváltoztatott. Hiába, ugyanúgy benne van a génjeiben, mint az enyémben. Csak azt remélem, hogy tiniként nem lesz olyan, mint én.
Sóhajtva álltam fel, és fordultam Dean felé, aki csendben nézte végig az egész jelenetet. Látszott rajta, hogy ő is sajnálja Zoét Miatta, ahogy az is, hogy tehetetlennek érezte magát. Hiába nem mondta ki, de láttam rajta, hogy igyekszik pótolni Őt Zoé számára, hogy ne úgy kelljen felnőnie, mint nekem.
-Lo, beszélned kéne vele, mert ez így nem mehet tovább – mondta fájdalmas arccal Dean.
-Tudom – sóhajtottam. Azonban még ő sem tudta az igazságot Róla. Több időt töltött távol tőlünk, mint megismerkedésünk óta. Zoét is megviselte a dolog, éppannyira, mint engem. Két szív egy miatt szenvedett. Mégpedig a barna szemű szörny miatt.
Mélázásomból a csengő, és Dean hangja hozott vissza. Hiába ajánlotta fel Dean, hogy ő kinyitja, én szerettem volna, mert volt egy olyan érzésem, hogy ezúttal Ő jött meg. Minden szó nélkül rohanni kezdtem az ajtóhoz, s amint odaértem, lenyomtam a kilincset, és a bejárati ajtó kinyílt. Ott állt Ő, tökéletesen belőtt hajjal, pár napos borostával az arcán, és ugyanazzal a mosollyal, amivel mindig köszönteni szokott. Fekete szakadt farmere, fekete bőrdzsekije elengedhetetlennek számított neki még mindig, és a teljes „gyász” jegyében fekete halálfejes pólót viselt. Nem tudtam eldönteni, hogy megfojtsam, vagy a nyakába ugorjak. Egyik lehetőséget sem választottam, inkább a torkának estem, és minden mérgemet rajta vezettem le.
-ZAYN ROHADÉKLÁDA MALIK! Hogy tehetted ezt a saját lányoddal? Három napja baszol megjelenni, erre most beállítasz! Elhiszem, hogy fontos a turné, de ha nem jössz, akkor emeld meg azt a kurva telefont, és szólj Zoénak! Nem hiszem, hogy ez olyan nagy feladat, főleg, hogy napok óta miattad sírt. Az isten szerelmére, Zayn! Hol voltál?
-Kitomboltad magad? – mosolyodott el féloldalasan amitől jobban felment bennem a pumpa, de mielőtt újra torkának eshettem volna, kezei közé fogta arcomat, és hevesen nekiestet az ajkaimnak. Vadul tépni kezdte, de annyira hogy már zsibbadt tőle a szám. De nem érdekelt. Ebben a csókban minden benne volt. Egymás hiánya, a távol töltött napok, az elmúlt három nap fájdalma, és a mérhetetlen öröm, hogy végre újra együtt lehetünk, még ha csak egy rövid időre is... Alig akartunk elszakadni a másiktól, s ha elfogyott levegőnk, újra meg újra a másik ajka után kaptunk.
Végtelennek tűnt a pillanat, míg a másik ajkát becézgettük, amik hangos cuppanással váltak el egymástól.
-Hiányoztál – duruzsolta fülembe, amitől kellemes bizsergetés futott végig testemen. Onnantól kezdve, hogy beleszerettem, nem tudtam megszokni az érzést, amit Zayn jelenléte váltott ki. Rengeteg nehézséget kellett leküzdenünk az elmúlt években, sokszor összekaptunk kisebb apróságokon is, de olyan is előfordult, hogy egy nagyobb vita után elment egy időre Zoéval, és Zaynnek se szóltam róla, hogy hol vagyunk. Volt olyan is amikor ő menekült el a veszekedésünk után... De egy valami sosem ingott meg közöttünk, a bizalom. Mindenféle pletykák keringtek megcsalásról, szakításról, s a média sokszor megkeserítette az életünket, azonban Zoéval szerencsénk volt, mert őt titokban tudtuk tartani, és eddig senki se jött rá, hogy Zaynnek gyereke van. Sőt külön kértem őt, hogy lányunkat ne keverjük bele a hírnévbe, mert viszonylag normális életet akartam neki, egy világot járó apával. Láttam rajta, hogy nehezen tett eleget kérésemnek, mert világgá akarta kürtölni az Ő Hercegnőjét.
-Apaaaa! – kislányunk sírva rohant apjához. Zayn elengedett, majd ölbe kapta Zoét, és megpörgette a levegőben néhányszor. Zoé nem tudott betelni Zaynnel, s mikor már nem pörögtek Hercegnőnk apja nyakába csimpaszkodva igyekszik egyre jobban belegabalyodni Zayn ölelésébe, aki apró puszikkal halmozta el arcát, és feje búbját. Mosolyogva figyeltem az apa-lánya jelenetet, aminek tanúja lehettem. Nem tudtam levenni a szememet róluk, ahogy mosolyom sem hagyott alább. Különleges kapcsolat volt közöttük, amit a külön eltöltött idő sem tett tönkre.
-Hoztam neked valamit Hercegnőm – mondta vidáman Zayn, és letette a földre Zoét, majd kiment, s legközelebb egy dobozzal tért vissza. Zoé csillogó szemekkel kémlelte azt, s látszott rajta, hogy alig várja, hogy kinyithassa. Zayn széles vigyorral az arcán rakta le kislányunk elé, aki szinte rávetette magát az ajándékra. Kinyitotta a doboz tetejét, belepillantott, majd őrült visítozásba kezdett.
Érdeklődve pillantottam Zaynre, aki csak megvonta a vállát, s a dobozhoz lépve kiemelte Zoé ajándékát, ami egy kiskutya volt. Hitetlenkedve néztem rá, s mintha mosolya azt sugallta volna, hogy „te is kaptál tőlem egy kutyát, most itt az ideje Zoénak is egy” – Mi lesz a neve, Hercegnőm?
-Mignon – válaszolt vigyorogva Zoé, majd lekuporodott spánielje mellé, és simogatni kezdte.
Dean lépett mellém, és a fülembe súgott valamit. Tudtam, hogy el kell mondanom Zaynnek is, de addig nem akartam, amíg nem biztos, s talán még Ő készen áll a hírre. Engem is sokkolt hétfőn, mikor megtudtam a még bizonytalan tényt. Így is nehéz, és nem biztos, hogy hiányzik még valami.
-Dean, átvinnéd Zoéékat egy másik szobába? – kérte meg kedvesen legjobb barátomat Zayn, aki minden szó nélkül engedelmeskedett neki. Ölbe vette Zoét, és kisállatát, és együtt elhagyták a helységet – Mit mondott neked, amitől ideges lettél? – nem válaszoltam rá – Tudod, hogy nekem elmondhatod, Lo.
Mérlegeltem a helyzetet, s abban voltam csupán biztos, hogy minél később tudja meg, annál mérgesebb lesz rám. Mély levegőt vettem, és gyorsan kinyögtem azt a pár szót.
-Lehet, hogy terhes vagyok! – arcvonásai megkeményedtek, s közel sem tűnt olyan boldognak.
-Mikor feküdtél le Deannel? – kérdezte ridegen. Levegő a tüdőmben akadt, és egy árva szót sem tudtam mondani – Én meg, meg akartam... – elharapta a mondatot, miközben idegesen a hajába túrt – Tudod mit? Felejtsd el!
-Azt hiszed nekem könnyű, Zayn? – kiáltottam rá ingerülten. Nem akartam veszekedni vele, főleg nem ma – Állandóan úton vagy! Sosem kértelek rá, hogy válassz a zene vagy Zoé között, és ezután sem fogom. De mielőtt arra akadsz ki, ami meg se történt, hallgass végig!
-Te nem akartad, hogy Zoéval velem gyertek – kontrázott.
-Mert normális életet akartam neki! Ő még gyerek, Zayn. Szüksége van barátokra, és egy biztonságot nyújtó helyre, amit az otthonának hívhat, nem pedig hotelszobákra.
Nem mondott rá semmit, talán ezért, mert belátta, hogy ilyen téren nekem van igazam. Ez a vita az eddigiektől is rosszabb volt, és a kérdés az volt, hogy ki menekül el előbb előle. Zayn tette meg az első lépést az ajtó felé, de nem hagyhattam így elmenni. Utána rohantam a szakadó esőbe, és nem érdekelt, hogy csak egy póló volt rajtam. Szerencsémre Zayn kocsija előtt ácsorgott egy kis dobozt szorongatva a kezében. Feszült volt. Lassan közeledtem felé, és a közelében álltam meg.
-Meg fogsz fázni – mondta, miután észrevett. Szó nélkül vette le magáról bőrdzsekijét, majd rám terítette. Imádtam Zayn bőrdzsekijében lenni, mert akkor mindig azt éreztem, hogy mellettem van, amiért leginkább illata volt felelős, ami mint mindig most is megcsapta orromat – Most ne ellenkezz!
Elnevettem magam, hogy neki is eszébe jutott a temetős eset, amikor melegebb éghajlatra küldtem, és nem akartam tőle elfogadni dzsekijét. Akkor is esett az eső, de egy szerelmi vallomással ért véget.
-Ahogy te is – szólaltam meg. Kinyújtottam neki a kezem, hogy együtt menjünk be, de Ő nem fogadta el. Lemondóan sóhajtottam, azonban én sem mozdultam egy tapodtat sem. A járókelők biztos hülyének néztek minket, amiért az esőben ácsorogtunk, ami lassan teljesen átáztatta a ruhánkat. Barna tincseim vizesen arcomba tapadtak, azonban Zayn haja sem festett jobban. Olyan volt, mint ha egy szamár lenyalta volna.
Remegni kezdtem a hidegtől, s még Zayn bőrdzsekije sem volt nagyon meleg. Kezem összefontam magam előtt, ami szintén nem segített sokat, hiszen már vacogtam. Zaynnek feltűnt reszkető testem, majd didergő testem karjaiba zárta. Ő is átfázott már, de még nem annyira, mint én, viszont közel járt hozzá.
-Elment az eszed, Lo?! Mi van ha tüdőgyulladást kapsz? – dorgált meg, de hangjában éreztem a szeretetet – Szerinted mihez kezdenék nélküled?
-Keresel egy szőkét, aki feltehetően anya típus, és segít neked felnevelni Zoét – motyogtam. Viccnek szántam, de tudtam, hogy Ő nem mosolyog rajta.
-Azt hiszed találok még egy olyan makacs embert, mint te?
Nem kellett megválaszolni a kérdést, hiszen nagyon jól tudtam rá a választ. Nem. Sose találkozna még egy olyan emberrel, mint én, ahogy én sem Zaynhez foghatót. Nélküle talán sosem bújtam volna ki az erős falam mögül, ami oly szilárdan állt, de Ő vette fáradságot, és ledöntötte, mert tudni akarta, hogy kit rejtett. A bunkó, flegma csajt, aki a világ előtt voltam, vagy valaki teljesen mást. És Ő ráhibázott, hiszen az első perctől fogva átlátott rajtam, amikor gyűlöltem a csókját, a mosolyát, a hangját, a szemét, ahogy azt is gyűlöltem benne, hogy sehogy sem tudtam elkergetni magam mellől, sőt mindig megjelent, mikor nem kellett volna, de mégis legjobban Gyűlöltem szeretni őt. Hiába az első benyomással tévesen ítéltem meg, de akkor valahogy nem akartam megismerni. A kitalált szerepem jobban vonzott, sőt talán még a Simon iránti dühöm is táplált. De Zayn lerántotta az álarcom, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok, sőt önmagamért szeret, még ennyi év után is. A balhéink eltörpülnek, ahogy a vitáink is, és előtérbe kerül az el nem múlni akaró szerelmünk, ami eddig mindent túlélt, s talán csak erősebb lett. Mert szeretem, mert szeret...
Eltolt magától, de keze továbbra is derekamon nyugodott. Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhatott mondani.
-Miért Dean?
-Zayn – lágyan ejtettem ki a nevét – Semmi se történt köztünk, de ő volt az első, aki megtudta, hogy talán terhes vagyok. És addig nem akartam neked elmondani, amíg nem biztos, de Dean kicsit erősködött, hogy már most tudnod kéne.
Rossz fiús mosolya megjelent arcán, és a következő pillanatban el is tűnt. Nagy meglepetésemre Zayn letérdelt a földre, és kinyitotta a kis dobozt, amit a kezében szorongatott. Egy kissé bepánikoltam, pedig még nem mondott vagy kérdezett semmit sem. Szívem hevesebben vert, annyira, hogy úgy éreztem mindjárt kiszakad a mellkasomból.
-Hozzám jössz feleségül? – kérdés elhangzása után, pupilláim kitágultak, torkom kiszáradt, szám elnyílt, és hirtelenjében válaszolni is elfelejtettem. Zayn arca kissé megrémült, hogy talán nemet mondott neki. Nem épp tipikus lánykéréshez hasonlított, de tökéletesebb nem is lehetett volna.
-Igen. – felhúzta a gyűrűt ujjamra, ami egyszerű, mégis különleges volt a szív alakú kővel. Ölbe kapott, és a zuhogó esőben megpörgetett, s mikor újra éreztem a talajt a lábam alatt, szenvedélyesen megcsókolt.
-Fúj! – hallottuk magunk mögött egy kis vékonyka hangot, mire szétrebbentünk, s mind a ketten Hercegnőnk felé fordultunk, és mosolyogva néztünk le a csöppségre. Zoé csillogó szemekkel figyelt minket két kutyával az oldalán. Dömper hevesen csóválta a farkát, majd sáros mancsával ránk ugrott. Zoé nevetve fogadta, hogy szőrös családtagunk összepiszkol minket, bár nem sokat rontott szétázott külsőnkön.
Zayn ujjainkat összekulcsolta, majd Zoé kis kezét is megfogta, ami eltűnt apja mancsa közt, és így sétáltunk be a biztonságot nyújtó helyre, az otthonunkba egy nagyon boldog családként...
***
Lenne egy hatalmas nagy kérésem hozzátok. Arra szeretnék kérni mindenkit, hogy aki olvasta, és eljutott velem idáig, az írja le utoljára a véleményét. Nagyon hálás lennék érte :)
Ne maradjatok csendben! :)

2013. december 15., vasárnap

49.Összetartozunk

Sziasztok! Hát eljött az utolsó előtti rész is. Szerintem a végére senki sem ezt várta, és egészen az írás pillanatáig teljesen mást akartam írni, de valahogy ez lett. Sőt még a múzsám is elhagyott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá... De a végére sikerült összehoznom. :) Fanni, most megtudod, hogy Daniel jó fiú vagy rossz fiú ;) Bár szerintem már magadtól is tudod a választ :D Jövőhéten jön az epilógus. Jó olvasást! :)
Ha az ember szeret valakit, nem engedheti,
hogy hazugságok válasszák el tőle.
Bármi történt is, még ha örökre elveszítettük is egymást,
tartozunk egymásnak az igazsággal. ~ Zayn

A vörös fonál meglazult mindkettőnk ujján,
nincs mi összetartson már.
Bár ígéret nem köttetett, mégis kérlek,
kezem el ne engedd! ~ Lo

Nem hittem el szavait, s legszívesebben minden dühömet és haragomat rajta vezettem volna le, ahogy az elmúlt időt is, amikor távol voltunk egymástól, vagy éppen nem keresett. Mérhetetlenül haragudtam rá, azonban féltő, mégis gyenge ölelésében, kicsit megenyhültem vele kapcsolatban, még ha belül továbbra is toporzékoltam. Szíve hevesen vert mellkasában, ami csupán két oka lehetett. Rettegett attól, hogy bármelyik pillanatban ellököm magamtól, és elmenekülök meg sem állva a világ végén, vagy még mindig nem múltak el azok a bizonyos érzelmek, amiket irántam táplált. Ami nem sok esélyét láttam, már csak az üzenete és a képek miatt is a neten, annak ellenére sem, hogy a róluk készült képeken nem láttam a szerelemnek a legkisebb jelét sem Zaynen a házisárkány iránt. De azalatt a két hét alatt, amíg semmilyen életjelet nem adott magáról, megrémített – amire csak az álmom jobban rátett – , hogy így akarta tudtomra adni, hogy vége...
Kezeim mellkasára helyeztem, és amennyire tudtam, eltoltam magam tőle, majd néhány lépést hátráltam, s mindezt szörnyülködve nézte végig. Mondani akartam neki valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Nyomasztó csend telepedett közénk, amiből menekülni akartam, ahogy Zayn közeléből is, de a köztünk lévő távolságot se növelni, se csökkenteni nem tudtam. Minek kellett neki is pont ide jönnie? Egyáltalán miért nem léptem le az első percben, amikor megtudtam, hogy ők fognak fellépni? Miért?
-Elveszítettelek titeket, igaz? – kérdezte keserűen ezzel megtörve a csendet. A saját nevemben mondhatom azt, hogy talán, de a csöppségében már nem. Neki szüksége lesz egy apára, Zaynre, még ha továbbra is turnézni és énekelni fog. Sőt sosem fosztanám meg őket egymástól, és azt sem hagynám, hogy a gyerekünk ugyanazt átélje, amit én. Nem fogom elhagyni őt, mint engem Emily, és tudom, hogy Zayn is mellette lesz. Egy kissé furcsa, de legalább család leszünk, azután is ha Zaynnel az útjaink elválnak.
-Engem valószínűleg igen, de a babát nem – mondtam a szemébe nézve. Arca megrándult a hallottaktól, s barna íriszeiben mérhetetlen fájdalom lett úrrá, amitől gombóc nőtt a torkomban. Nem tudtam tovább bánatos arcát figyelni, ezért elkaptam a tekintetem róla, és a földet kezdtem el pásztázni. Nagyon érdesek volt...
-Mit vársz, mit tegyek még? Az Istenszerelmére, Lo! – emelte fel a hangját, amitől kicsit összerezzentem. Meglepetten pislogtam felé, miközben ő idegesen a hajába túrt. Meggyötörten szemlélt, ám ezúttal sokkal lágyabban szólalt meg – Bocsánatot kértem.
-Milyen bocsánatkérésről beszélsz? – csattantam fel – Nem is kértél! Ennyire nem lehet rossz a memóriád. – értetlenül nézett rám, mintha hülyeséget beszélnék – Hadd frissítsem fel az emlékezeted! Sajnálom, Lo! Minden, ami a neten van az igaz... Együtt vagyok Perrie-vel. – idéztem pontosan Derek által felolvasott sorokat. De most komolyan! Abban mi a bocsánatkérés? Persze, a sajnálom...
-Ilyet nem is írtam neked. – rázta meg fejét hitetlenkedve. Szemöldököm az égbe szökött, pupillám kitágult, s meglepettebben nem is nézhettem volna rá Zaynre. Most vagy ő hazudott nekem az előbb, vagy Derek, amikor felolvasta az sms-t.
Morogva vette elő telefonját Zayn, s gyors ujjmozdulatokkal nyomkodott valamit mobilján, majd felém nyújtotta. Az igazság fájdalmasan tárult elém, amitől becsapottnak éreztem magam egy olyan személy miatt, akiben megbíztam. Sosem mertem róla azt feltételezni, hogy valaha is hazudna nekem, de az üzenetes húzásával elérte, hogy ne bízzak többé benne, annak ellenére sem, hogy Zayn helyett mellettem volt, segített és támogatott. Elárult, csak azt nem tudtam, hogy miért. A biztonság kedvéért még egyszer elolvastam a valódi üzenetet, hogy biztos legyek benne igaz-e, ami oda volt írva, hiszen teljes ellentéte volt Derek szavainak.
Nem néztem a felém tornyosuló srác szemébe, mikor visszaadtam neki a telefonját. Szemem sarkából egy árnyékot láttam arcomhoz közeledni, amiről, mint kiderült Zayn keze volt az. Ujjai közé vette egyik rövid tincsemet, s azzal kezdett el játszani.
-Hova lett? – célzott a hajamra. Elengedte azt a tincsemet, amit ujján csavargatott, és végigsimított arcomon. Gyenge érintésétől megborzongtam, s mikor állam alá csúsztatta kezét, felemelte a fejemet.
-Dühös voltam – mondtam alig halhatóan. A helyzet iróniája az, hogy Zayn miatt kellett új telefont vennem, most meg miatta rövid a hajam. Legközelebb talán a cipőm vagy a kezem következik a „Zayn miatt történt” listámon. Eddig akármi valósult meg velem a nyáron, mindenhez köze volt akár jó, akár rossz dolog.
-Tetszik. – mosolyodott el a már jól ismert féloldalas mosolyával. Keze újra megtalálta frissen nyírt hajzuhatagom, és beletúrt, majd keze derekamon állapodott meg. Nem tudtam, hogy mit akar tenni, vagy hogy mire gondolt, de barna íriszeit egy pillanatra se vette le rólam.
Szép terelés Malik! De ha azt hiszed, hogy ennyivel lezárom a dolgot, akkor tévedsz. Az üzenet téged igazol, de ez nem jelenti azt, hogy a többi igaz lenne, hiszen az elmúlt két hétről semmit se tudok. Lehet, hogy csak színjáték volt, de az is lehet, hogy Zayn még mindig szereti, csak dühös rá a randis dolog miatt. Ezért nem keresett két hétig? Hagyta, hogy azt higgyem, hogy már nem sokáig lesz mellettem? Elcseszett egy pár vagyunk. Én feladnám, ő folytatná. Azonban a távolság egyre nőtt köztünk, s ezen lehetetlen változtatni.
-Mi az igazság, Zayn? – pislogtam felé szempilláim alól, miközben feltettem a kérdést. Fájdalmas sóhaj szaladt ki száján, és aggódva kezdett el mustrálni. Látszott rajta, hogy nem akarja elmondani.
-Nem volt más választásom, Lo. Meg kellett tennem. – szeme őszinteségről árulkodott, és a történtek után is a szívem azt súgta, hogy bízzak benne – Kényszerhelyzetben voltam. Választanom kellett, és veled zsaroltak meg. Azt nem hagyhattam, hogy bántódásod essen, ezért belementem. – mondandója végére lehajtotta a fejét, s szaggatottan kezdte venni a levegőt – Mondd csak, Lo! Emlékszel még az első találkozásunkra? – nézett újra rám. Hogy felejthetnél el? Örökre beleégett az emlékezetembe, mint a tetkók a bőrömbe – És az első csókunkra? Azt mondtam, hogy bosszú volt, pedig nem. – hitetlenkedve néztem rá – Nem tudom, mi fogott meg benned, Lo. Talán a hangod, az illatod, a nevetésed, a makacsságod, vagy talán, csak az egész lényed. Ha mellettem vagy, a szívem mindenhogy ver, csak normális tempóban nem, és ha távol vagy tőlem, azt kívánom, bárcsak a karjaim közt tarthatnálak. Sok mindenen mentünk keresztül, és mindketten ugyanannyit hibáztunk is, de azt tudnod kell, hogy egyszer sem hazudtam neked.
-Zayn... – suttogtam. Szívem hevesen lüktetett mellkasomban, és tudtam, hogy végső választás a kezemben volt. A döntés csakis rajtam múlott, hiszen ő már elmondta amit akart, azonban egyetlen szóval véget vetettem mindennek. Mindennek, ami valaha fontos volt a számomra... – Ez így nem fog menni, Zayn. Szakítanunk kéne...
Megrémült szavaimtól, s kétségbeesetten kereste a tekintetem, amit folyamatosan elkaptam. Ha ezt tovább folytatjuk, akkor csak szenvedni fogunk, és az egyikőnknek se fog jót tenni. Jobb most elengedni egymást, mintsem tovább mélyíteni a sebeket. Életem legszebb időszakát köszönhetem neki, amit sosem tudok majd eléggé meghálálni.
Kétségbeesetten fogta kezei közé arcom, s mikor tekintetem rá emeltem, láttam, hogy barna íriszei fátyolosak. Nem tudtam lenyelni torkomban egyre növekvő gombócot, amit a fájdalmas elválás idézett elő.
Követelőzően tapasztotta ajkait az enyémekre, s úgy csókolt, mint eddig soha. Ez volt a mi búcsúnk. Minden pillanatát ki akartuk élvezni, de valami visszahozott a keserű elválásból. Mégpedig nedves cseppek, amik arcomon folytak le. Sírt. Remegni kezdtem, s tudtam, hogy még mindig szeret, hiszen a pasik csak akkor ejtenek könnyet egy lány miatt, ha tiszta szívükből szeretik. Könnyek közt váltak el ajkaink egymástól, és Zayn utoljára letörölte az enyémeket.
-Szeretlek! – suttogta. Nem tudtam megszólalni, s lábaimat sem éreztem már annyira stabilnak, mint eddig. Ott álltunk a csendbe temetkezve, és egyikőnk se akart elmenni – Szükségem van rád, Lo.
Ahogy nekem is rád – tettem hozzá magamban. Dean szavai jutottak eszembe, amiket eddig még nem kellett alkalmaznom. „Lo, ha egyszer szerelmes leszel, ne higgy senkinek, csakis a szívednek, mert csak az tudja, hogy mire vágysz igazán. Inkább válaszd azt, aki elrabolta, mintsem a könnyebb utat, a menekülést.”
Nehéz a szívemre hallgatni, de... Nincs több „de” Lo! – szidtam magam. Döntenem kellett, de gyorsan. Egy lépést tettem meg csupán, s azt is a szívem vezérelte. Nem kell több dráma, veszekedés, csak a boldogság, ami mindkettőnkre ráfért az elmúlt hónap, a külön töltött esték, a rövid beszélgetések, és a rengeteg „hiányzol” után... Összetartozunk.
Szorosan zárt karjaiba, s én is ugyanannyira ragaszkodtam hozzá. Nem lesz több búcsúzás, mert már nincs mitől. A volt, az elmúlt, sőt időgépünk sincs, hogy változtatni tudjunk.
-Remélem elköszöntetek egymástól, mondjuk úgy örökre... – sátáni kacajjal koronázta meg mondandóját a hívatlan vendég. Fejemet felemelve Zayn mellkasáról néztem az illetőre. Egyből felismertem szőke kócos haját, rikító kék szemét, és ördögi mosolya csak megerősített ebben. Ő csakis Daniel lehetett, James jobb keze... Pisztolyát ránk emelte – Utolsó kívánság?
Minden olyan gyorsan történt. Láttam, ahogy Daniel ravaszra csúsztatta az ujját, majd hallottam, ahogy elsült az első lövés, és egy test puffanással ért földet.
-Zayn!? – visítottam. Léptek zaja töltötte be az egész teret. Remegtem a félelemtől, s mikor két kar akaratosan ölelt magához felsikítottam.
-Én vagyok az – hangjától zokogásban törtem fel, s amennyire csak tudtam, hozzápréseltem magam. Nyugtatóan cirógatta a hátam, és duruzsolásával is azt akarta elérni, hogy megnyugodjak – Vége, Lo...
Igaza volt. A koncert utáni lövöldözéssel mindennek vége lett. Lezártunk egy fájdalmas fejezetet az életünkben, és egy újat nyitottunk tele reménnyel. Bármi meglepő is visszaköltöztem Londonba, és az ottani egyetemre iratkoztam át ugyanarra a szakra, mint amit Los Angelesben kezdtem el tanulni. Mindenkit megnyugtatott a döntésem, de leginkább Dean örült annak, hogy megint a közelében tudhat. Apropó Dean. Amint megtudta, hogy Daniel ránk lőtt, közölte velem, hogy hozzáköltözöm, ezzel megelőzve, hogy James újra megtaláljon. A terve bejött, mert azóta se hallottunk felőle.
-Mehetünk a temetőbe, Lo? – jött be a szobámba Dean. Bólintottam, és Shane levelével a kezemben odamentem hozzá, majd puszit adtam az arcára – Ezt miért kaptam?
-Mindenért, de leginkább azért, mert vagy nekem.
Mosolyogva magához ölelt, majd elengedett, s kezemet megfogva elindultunk a temetőbe.
A hideg nem akadályozott meg minket, hogy végigjárjunk mindenkit. Először apa, és Tara sírja volt, majd Dean hozzátartozóival folytattuk, míg végül csak egy maradt.
Bátorítóan szorította meg kezemet Dean, mikor a sírhoz értünk, mert tudta, hogy még mindig nehéz nekem. Hát itt vagyunk...
-Kislány lesz – mondtam gombóccal a torkomban. Zaynnek igaza lett a gyerek nemével kapcsolatban, és a legjobb, hogy makkegészséges. Nevet még nem találtunk ki neki, de még van időnk. Remélem, hogy az Ő szemeit fogja örökölni...
***
Az egyetlen Rockeremnek, Lonak
Remélem személyesen is el tudtunk búcsúzni, ha nem, akkor ez az elköszönő levelem, mert valószínű, hogy meghaltam... Sajnálok mindent, Lo. S ha tehetném annyi mindent másképp csinálnék, kivéve azt, hogy beléd szerettem. Tudom, hogy mit éreztél mindig is, amiért sosem haragudtam rád. Csak magamra, hogy tehetetlen voltam veled kapcsolatban. Annyira különleges lány vagy, és annyi fájdalmat éltél át, hogy megérdemled, hogy valaki szeressen, s hogy boldog legyél. Csak ennyit kérek tőled, semmi mást. Váltsd valóra az álmod, legyél a világ legboldogabb anyukája, és szeress! Szeress, hogy boldog lehess. Bár már nem vagyok melletted vigyázni fogok rád. Ha lehetne egy utolsó kívánságom, kérlek nevezd el a gyereket rólam, ha fiú, ha lány, akkor keress neki egy különleges nevet, mert ő majd idővel olyan lesz, mint te. És tudom, hogy nálad jobb anyja nem is lehetne, mert egy angyal vagy, Lo. Egy hihetetlenül makacs angyal, aki csak a feje után meg, még szerelem terén is. Vigyázz magadra, Lo!
Szeretlek, Shane...
***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. december 8., vasárnap

48.Los Angeles-i rémálom

Sziasztok! Egy hét csúszással, de itt a rész :) Ezen kívül már csak egy van, és az epilógus, s ha minden igaz, akkor jövőhéten mindkettő felkerül, de ez még nem biztos. Mindez a tanulnivalótól, és egyéb dolgoktól függ. Remélem senkinek sem kellett suliba mennie szombaton, mert nekem nem :) A szavazás eredménye nagyon meglepett, de hamarosan tényleg kiderül, hogy happy end lesz-e vagy sem ;) Jó olvasást! :)
A csempének támasztottam hátam, miközben fejem térdemen nyugodott, s lábam mellkasomhoz szorítottam. Fájt a nyelőcsövem a mindennapos hányástól, s ha lehetett kerültem, hogy megszólaljak. De torkom fájdalma most kevésbé kínzott, mint a hideg, hiszen majd' megfagytam, pedig az ablakok is zárva voltak. Reszkettem, de még nem volt erőm felállni, hogy egy forró fürdővel felmelegítsem átfázott testem. Csak néhány perc kellett még...
Tompán szitkozódást hallottam, majd sietős lépteket, és a víz csobogását. Nem emeltem fel a fejem, de sejtettem, hogy ki lehet az. Meleg kezét megéreztem hátamon, majd térdhajlatomban is, és ezzel egy időben mellkasát is. Erőtlenül kapaszkodtam belé, azonban ő szorosan karjaiban tartott, és minden mozdulatomnál izmai megfeszültek.
-Itt vagyok, Lo. – suttogásnak hallottam hangját annak ellenére is, hogy normális hangerővel mondta nekem. Nem reagáltam rá semmit, hisz sem erőm, sem hangom nem volt hozzá. A fürdőkád előtt talpra állított, de még így sem engedett el. Kezei görcsösen tartottak, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban megcsuklik a lábam, és a földre zuhanok – Öltöztesselek le vagy megy magadtól is?
-Menni fog. – hangom rekedtebb és halkabb volt, mint hittem. Barna szemeiben aggodalom tükröződött, de ennek ellenére elengedett. Kicsit meginogtam fogása nélkül, de sikerült állva maradnom.
-Bármi baj van, szólj, és jövök! – kifelé menet mondta, miközben engem figyelt. Bólintással adtam tudtára, hogy megértettem, ami miatt majdnem visszafutott hozzám, nem túl fényes állapotom miatt. Habozott magamra hagyni, de végül megtette. Vacogva másztam be a forró vízbe, ami minden átfagyott porcikámat átmelegítette. Nyakig lebuktam, és csak élveztem a meleg vizet, ami teljesen megnyugtatott. Elfelejtettem egy percre a gondokat, és a szép emlékekre gondoltam.
-De így melyik győztes mit kap? – kérdeztem kíváncsian.
-Azt hiszem nekem van egy ötletem… – lépett közelebb hozzám.
-Nincs csók – szögeztem le, de nem gondoltam komolyan, amit szerintem ő is észrevett.
-Akkor nem csinálhatom ezt – helyezte kezét a derekamra, s így közelebb húzott magához – Ahogy ezt sem – simított végig az arcomon, mibe beleremegtem. Arcával közelíteni kezdett, s mielőtt ajkaink összeérhettek volna, eltávolodott, majd elengedett, és ellépett tőlem. Bosszúsan néztem rá, de Zaynt roppant szórakoztatta dühös tekintetem – Te mondtad, hogy nincs csók – kacsintott, mire durcásan összefontam a karom, s nem voltam hajlandó elmenni onnan.
-Szemét vagy! – sziszegtem fogam között, de ez csak jobban mosolyt csalt az arcára.”
Lehunytam a szemem, és felidéztem azt a mosolyt, amit akkor rám villantott, s bár akkor bosszantott, hogy nem csókolt meg, mégis úgy volt tökéletes az este, ahogy volt: álomrandi. Azt hiszem ez az egy dolog, amit Zayn sosem fog megtudni, hogy neki köszönhetem a legszebb estét a világon, mikor csak ketten voltunk, és semmi más nem számított csak mi.
-Lekvár! – nyújtotta ki rám a nyelvét, majd egy mosoly kíséretében ő is befizetett egy menetre. Az első dobása hasonlóan sikeres volt, mint az enyém, míg a második ugyanolyan sikertelen.
-Na, ki is a lekvár? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Még mindig te – válaszolt nevetve, és eldobta az utolsó labdáját, ami eltalálta a maradék dobozt. Az öregember, aki a céllövöldét vezette, kedvesen megkérdezte Zayntől, hogy melyik plüss kell neki, mire ő az oroszlánra bökött, amit kedvesen átnyújtott neki a bácsi. Zayn felém fordult, és a kezembe adta a plüssoroszlánt.
-Köszi – mosolyodtam el – Honnan tudtad, hogy ezt néztem ki?
-Titok – kacsintott, mire megütöttem az előbb lőtt szerzeményemmel – Visszavihetem, ha gondolod. Ijedtemben hátam mögé rejtettem az oroszlánomat, amin fenyegetőm jót mosolygott, majd az egyik kezemet előhúzta a hátam mögül, s ujjainkat összekulcsolva indultunk meg a többiekhez, akik már vártak ránk.”
Felejthetetlen nap, amire nemcsak az oroszlán emlékeztet, hanem a csöppség is a hasamban, hiszen a céllövölde előtt mondtam el Zaynnek, hogy én is szeretném a gyereket. Azóta mennyi mindenen mentünk már keresztül, és mindig a másik mellett kötöttünk ki. Igaz, már egy hónapja nem láttam, de beszéltem vele. Eleinte...
Mikor hidegebbnek éreztem a vizet, kimásztam a kádból, és megtörölköztem, majd belebújtam a pizsamámba, aminek elengedhetetlen része Zayn fekete pólója volt, aminek még mindig az ő utánozhatatlan illatával rendelkezett. Egyszer-kétszer beleszagoltam, s kellemes érzés járt át, még ha több kilométerre is koncertezett tőlem.
Kibotorkáltam a fürdőből, s mikor szobámba értem, csak az ágyamat láttam magam előtt. Lustán elmosolyodtam a gondolattól, hogy egész nap aludhatok, és nem kell az egyetemen lennem. Egy nap pihenés belefért még, sőt „bébiszitterem” is biztos előírta volna. Bemásztam puha, meleg ágyamba, és szinte fejem búbjáig húztam a takarót. Már nem fáztam, és szemeim is egyre jobban ragadtak lefelé.
Álmomban újra az esős Londonban jártam, amikor is mindenem megvolt: szerető család anya nélkül, egy testvérrel kiegészülve, és életem szerelme karjaiba zárva üdvözölt. De mindez az idilli kép hamar rémálommá vált, mert a következő pillanatban egyedül ültem egy sötét szoba közepén, amibe csak nagyon kicsi fény szivárgott be a legkisebb ablakon. Egy ijesztő kacagást hallottam a hozzátartozó ördögi hanggal: „Meg kell halnod, Lauren! Senki se szeret, senkinek nincs rád szüksége.” Minden szava után minden szerettem megjelent előttem, ahogy élik gondtalan és boldog életüket nélkülem, sőt Zayn karjai közt Perrie volt. Egy hang se jött ki a torkomon, sőt mozdulni se bírtam, míg Emily egyre közelebb ért tőrrel a kezében, ami lesújtott rám...
Zokogva keltem fel, és nem tudtam megnyugodni, mert félelmem kerekedett felül álmomban. Mindenkit elvesztettem...
Ajtóm hangosan a falnak csapódott, mire a sebesen felém igyekvő srácra néztem. Leült az ágyra, ölébe vont, és csitítgatni kezdett.
-Csak rosszat álmodtál. – keze végig fel-lejárt hátamon.
-El fogom veszíteni Zaynt – motyogtam kétségbeesetten, s bár az engem ölelő srác nem tudta, de egyre kevesebbet beszéltünk egymással, sőt lassan két hete nem hallottam róla semmit, és ez csak jobban megerősített abban, hogy már nem sokáig lesz mellettem. Mielőtt Derek bármilyen vigasztaló szót is mondhatott volna, telefonom csipogott. Tudtam, hogy sms jött, azonban csak abban reménykedtem, hogy Zayn legyen az, hogy megkérdezze, tudunk-e beszélni. Derek telefonom után nyúlt, de nem adta nekem ide, hanem előbb ő olvasta el – Ki az? – kérdeztem.
-Zayn – válaszolt kurtán. A rémálom után kicsit jobb kedvem lett, és egy halvány mosoly is megjelent arcomon, hogy végre írt, s talán most bepótoljuk a hosszú hallgatást, azonban Derek arca elbizonytalanított ezzel kapcsolatban. Ijedten pislogtam rá, és szívem is gyorsabban vert, s némasága jobban megijesztett.
-Mit áll az üzenetben? – kezemet tördeltem idegességemben, hevesen dobogó szívvel.
-Lo, nem hiszem, hogy... – kezdett bele, de belé fojtottam a szót. Nem érdekelt, hogy mit hisz, csak az, hogy mi áll az sms-ben. Derek felsóhajtott, s kénytelen volt hangosan felolvasni nekem azt a pár szót – Sajnálom, Lo! Minden, ami a neten van az igaz... Együtt vagyok Perrie-vel.
-Nem! – hisztérikusan kiáltottam fel, miközben kiszabadítottam magam Derek karjaiból. Hitetlenkedve álltam az sms előtt, és nem akartam egyetlen szavát sem. Zayn nem olyan, hisz ismerem, és tudom, hogy nem tenné ezt velem, velünk... Különben is, mikor elbúcsúztunk egymástól, akkor... akkor... Kiráztam fejemből a reptéri elköszönést, és íróasztalomhoz rohantam. Szinte feltéptem a laptop tetejét, s türelmetlenül, idegesen vártam, hogy végre bekapcsoljon. Zakatoló szívvel mentem rá az egyik leghíresebb pletykaoldalra, amin a lehető legnagyobb betűvel kiírták a cikk címét. Gondolkodás nélkül kattintottam rá, és kezdted neki olvasásának.
Zayn Malik és Perrie Edwards újra együtt?
Viharos szakításuk után – Simon Cowell jótékonysági bálján – a két sztár újra egymásra talált? A jelek nagyon is erre mutatnak, hiszen Washingtonban látták őket kézen fogva andalogni, miközben egy meghitt, szerelmes napot töltöttek el együtt. Úgy tűnik, hogy a két fiatal szerelme, még a szakításukat is túlélte, és talán most szerelmesebbek, mint valaha.
Rossz volt nézni Perrie-t a szakítás után, de most újra boldog, hiszen sikerült Zaynnel félretenniük szakításuk okát, és belátták, hogy még mindig őrülten szerelmesek egymásba, s az egymás nélkül eltöltött idő egy örökkévalósággal ért fel – árulta el egy bennfentes.”
Ha a pletykáknak nem, de neki biztosan hihetünk, és a sztárpárról készült képek is azt mutatják, hogy szerelmük erősebb, mint valaha. Nagyon úgy fest, hogy ennyi volt Zayn Malik és Lauren Cowell kapcsolatának, már ha ők tényleg jártak, és nemcsak egy újabb pletyka volt, amit egy rajongó terjesztett el, mert szerinte összeillettek.
Azonban a One Direction énekesének egyik tweetje, eléggé megkérdőjelezi a hírt, miszerint újra Edwards kisasszonnyal van.
Csak fél szívem van nélküled – csiripelte Zayn Malik.”
Azonban Malik nyár végén tweetelte ki ezt, de azóta már egy hónap is eltelt. S ha hihetünk egy másik bennfentesnek is, akkor volt barátnőjének szól az üzenet, és nem Simon Cowell lányának, amit Perrie Edwards kiírása is csak megerősíteni látszik.
Elveszettnek éreztem magam nélküled, de most, hogy visszakaptalak, nem is lehetnék boldogabb. Szeretlek, Zayn <3 – írta ki twitterre a Little Mix énekesnője a közösen eltöltött nap után.”
Könnyek mardosták a szenemet, s mintha kitépték volna a szívemet. Jobban fájt, mint azt valaha is el tudtam képzelni, s azon már meg se lepődtem, hogy még mindig Simon lányának hisznek. Újra és újra elolvastam, de még mindig nem akartam elhinni, hogy ebből bármi is igaz lenne. De volt egy jel, ami megerősíteni látszik, hiszen két hete nem beszéltünk... Azt hittem, hogy mi mások vagyunk. Mások is voltunk, de nem úgy, ahogy én gondoltam. Úgy látszik igaz a mondás, miszerint a nyári szerelmek véget érnek.
Sírva roskadtam össze a földön, és fel akartam kelni ebből a rémálomból, ami a valóságot jelentette. Derek vállamra rakta a kezét, de azonnal lelöktem onnan, s arcára néztem, amin sajnálat tükröződött. Nem akartam, hogy sajnáljon, ahogy senki se. Letöröltem a sós cseppeket, felálltam, és elvettem Derektől a telefonom, majd kirohanva a szobámból, a fürdőbe mentem, s kulcsra zártam az ajtót, és azt a személyt tárcsáztam, akire szükségem volt.
-Kérlek, gyere értem! – megint előtörtek a könnyeim, és hangom is elcsuklott, míg kimondtam azt a három szót.
-Mi történt, Lo? Bántott? – hangja idegesen csengett, és azt is hallottam, amint kiment valahonnan. Nem tudtam neki elmondani telefonon keresztül, hiszen az ilyen dolgokat mindig személyesen beszéltük meg – Megijesztesz, hallod? Válaszolj, Lo! – felzokogtam, és ennyi elég volt ahhoz, hogy szitkozódva lerakja a telefont egy „Azonnal indulok Los Angelesbe” köszönéssel.
***
-Uramisten! – rontott be idegesen a szobámba Dean, és kezét szájához emelve nézett rám. Fejét rázta, és nem akarta elhinni, hogy így látott engem. Sokszor állt mellettem, mikor a padlón voltam, de ez minden eddigitől különbözött, hiszen még a szívem is összetört – Lo, veled meg mi történt? – szeme lángolt a dühtől, és barna íriszei a tettest keresték. Ám balszerencséjére Derek pont akkor tért vissza hozzám, így Dean haragja őt sújtotta – Mit műveltél vele? – szőke srác nem válaszolt, csak meglepetten pislogott hol rám, hol legjobb barátomra – Tudod mit? Jobbat kérdezek. Mit mondtál neki, amitől ennyire kiborult, és ne akard nekem beadni, hogy Zayn tett valamit!
-Ha Zayn annyira ártatlan lenne, akkor nem csalta volna meg Lot a háta mögött – mondta gúnyosan Derek – Különben is jobbat érdemel tőle.
-Nem, mert senki se fogja úgy szeretni Lot, ahogyan Zayn. Mondhatsz akármit Derek, de ők összetartoznak. – halvány mosollyal ajándékozott meg Dean, majd odajött hozzám, és szorosan a karjaiba vont, amitől újra rám tört a sírás – Most már itt vagyok. Nem lesz semmi baj.
Hinni akartam neki, ahogy abban is, hogy minden gond meg fog oldódni, mégis valami visszatartott attól, hogy reménykedjek. Talán a fájdalom, ami szívemben tombolt, nem hagyta, hogy bármiben is higgyek.
Óvatosan eltolt magától, letörölte néhány kósza könnycseppemet, és belepuszilt a hajamba. Hiányzott Dean, ahogy minden más is, ami vele járt. A sok nevetés, a közös kalandok, és ő maga is. Ha nincs mellettem, akkor hiányzik a másik énem.
-Szeretlek! – újra ölelésébe bújtam, és úgy akartam maradni, amíg csak lehetett.
-Én is szeretlek! – suttogta – De csinálni kéne valamit a hajaddal, mert így borzasztó – nevette el a végét, és beletúrt hajamba, amit míg a fürdőben voltam levágtam. Annyi viszont igaz, hogy tényleg szörnyű lett, de változtatni akartam, és annak a hajam esett először áldozatul. Nem bántam meg, de lehet jobb lett volna egy fodrászra bízni, mint önkényileg nekiesni – Öltözz fel, és keresünk egy fodrászt, aki rendbe teszi.
Kibújtam Dean öleléséből, és a szekrényhez mentem, ahonnan kivettem a fehér pólóm, amin egyfekete koponya volt, nadrágnak egy sima kéket választottam, sőtmeglepő módon egy kék-piros kockás inget is kinéztem. Szerencsére Derekék kimentek, mielőtt öltözni kezdtem, így egyikőjük sem zavart. Miután teljes harci díszben voltam, Dean után mentem, aki már várt rám.
-Ki vagy te, és mit tettél Loval? – kérdezte nevetve, de mielőtt lehetőségem nyílt rá válaszolni, telefonom hangosan zenélni kezdett, s mikor megnéztem, hogy ki hív, majdnem kiesett a kezemből. Vacilláltam, hogy elfogadjam-e a hívást vagy sem, de inkább utóbbit választottam, mert jelenleg nem akartam Zaynnel beszélni.
-Menjünk! – mondtam elrakva a telefont.
Nem kellett sokat sétálnunk, míg elértük a fodrászüzletet, ahol egy mosolygós férfi köszöntött minket. Szóhoz se jutottam, mert Dean egyből a közepébe vágott, és elmondta a fodrásznak, hogy mit kezdjen a hajammal. Tiltakozni akartam az ötlet ellen, de legjobb barát csak leintett. Kénytelen voltam Dean elképzelésére hagyatkozni, amitől eleinte féltem, de mikor megláttam a végeredményt, hálás voltam neki annyira, hogy a nyakába ugrottam, és fojtogatásig puszilgattam. A borzadályból,egy nyakközépig érő haj lett, amibe első látásrabeleszerettem. Igaz a mondás, miszerint ha változás történik az életünkben, akkor először a hajat vágatunk, és a többség sokkal rövidebb hajjal folytatja az életét, mint a fodrász előtt. Nekem ehhez elég volt csak egy szerelmi bánat.
-Nincs időd átöltözni, mert rohanunk kell a koncertre, ahol Adam már vár ránk – mondta Dean, és ellenkezést nem tűrve vonszolni kezdett maga után. Semmit se tudtam a bandáról, vagy hogy hol lesz, csak azt, hogy a bátyám is velünk tart.
***
Elő sorsba szóltak a jegyek, mily meglepő, de nem tiltakozhattam ellene, ha már Dean és Adam valahonnan megszerezte. Annyi vigasztalt csupán, hogy ők is „élvezni” fogják a műsort. De még mennyire... Bár ha kicsit idősebb lányok is lettek volna, akkor Adam biztos felszedett volna valakit, Dean meg csak csapta volna a szelet valakinek. Mondjuk Adam így is eléggé megnézte magának a pénztáros csajt, de lehet, hogy csak képzelődtem.
Miután elfoglaltuk a helyünket pontosan a sor közepén, ahonnan a legjobban ránk láthattak a srácok. De most komolyan! Mennyi az esélye, hogy ide kaptak jegyet? Semmi. Itt valami nem stimmel. Tuti, hogy összejátszanak Louis-val, Liammel, Niallel és Harryvel. De bármit is terveznek, én kiszálltam. Nem fogok részt venni benne, sőt Los Angelesből is elmegyek egy még távolibb helyre, ahol senki se keresne, ami pedig Párizs lenne. Ott legalább még kisebb az esélye, hogy megint újra láthatom őt, őket...
A lámpák fénye kialudt, és a tömeg, vagyis a sikítozó lányok is jobban nyüzsgött mint eddig. A fiúk szép sorban megjelentek, a közönség zaja pedig elviselhetetlenül hangos, szinte eszeveszett ordibálásba ment át, ahogy megszólalt az első dal. Dermedten álltam, miközben körülöttem mindenki ugrándozott, és énekelt. Sőt végig azon imádkoztam, hogy ne ismerjenek fel. Azonban egyszer csak Niall megállt, és kiszúrt engem. Döbbenetében még énekelni is elfelejtett, ami elsőként Lou-nak tűnt fel, és ő is felém nézett. Zayn igyekezett feléjük, de megtorpant, és egyenesen rám emelte barna íriszeit. Szívverésem felgyorsult, de elkaptam tekintetem, és inkább Deanre figyeltem, aki mosolygott. Mérgemben oldalba vágtam, amiért szúrós pillantást kaptam csupán.
-Lo, ezt neked is látnod kell – súgta nekem Adam, mire újra a színpadra pillantottam, aminek közepén Zayn ült egy gitárral a kezében, és a reflektorfény is csak őt világította meg. Ahogy megpengette az első akkordot, és elénekelte az első sort, szemével engem keresett, s mikor tekintetünk találkozott, szívem kihagyott egy ütemet, és a lábam a földbe gyökerezett. Ki akartam jutni az arénából, de mozdulni se bírtam, s mintha a dal nekem szólt volna.
Wherever you go, whatever you do (Bármerre jársz, bármit teszel)
I will be right here waiting for you (Én itt leszek és várni fogok rád)
Whatever it takes or how my heart breaks (Akármit kell elviselnem vagy ha összetörik is a szívem)
I will be right here waiting for you (Én itt leszek és várni fogok rád)
-Ki kell mennem innen – mondtam elfúló hangon. Dean és Adam egyszerre néztek rám – Nem fog menni – ráztam meg a fejem, és az első könnycsepp is lefolyt az arcomon. Úgy éreztem, hogy megfulladok, ha továbbra is itt kell maradnom. Azonban mielőtt elindulhattam volna, Zayn befejezte a dalt, és mielőtt újra valamelyik slágerüket énekelték volna, még egy kis figyelmet kért.
-Sajnálom... – kezdett bele, de nem tudtam végig hallgatni, ezért sűrű bocsánatkérésekkel kiaraszoltam az arénából, egy nyugodtabb helyre, ahol egyedül lehettem.
Lecsúsztam a falmentén, és hangos zokogásban törtem ki. Nem így akartam újra látni őt, ahogy a dalt sem akartam hallani. Miért mindig olyan zenét kiválaszt, aminek köze van hozzám vagy mindkettőnkhöz? Miért? Egy másik történetben talán nem így történt volna, akkor lehet, hogy sosem találkoztunk volna. De mi van ha... Utálom a „mi van ha...” szöveget, ahogy ezt az egész napot. Inkább ne írt volna Zayn, és akkor megspórolta volna ezt az egészet. Talán az lett volna a legjobb mindkettőnknek. Eddig nem akartam belátni, hogyha külön utakon folytatjuk, akkor az a kapcsolatunk végét jelentheti, de nekem ő attól fontosabb, minthogy miattam szenvedjen, s ha kell, akkor lemondok róla, az ő boldogsága érdekében, én meg majd megint talpra állok, ahogy eddig is. Ám ezúttal tényleg nem leszek senkibe se szerelmes. Nem lesz még egy olyan srác, mint Zayn, sőt nem is fogok senkit se keresni a helyére.
Lassan sikerült lenyugodnom, és már a könnyeim is feladták mára a szolgálatot. Felkészültem, hogy felállok, amikor alig pár méterre tőlem, mintha valami a falnak csapódott volna. A hang irányába fordítottam a fejem, és megláttam a már ismert srácot, amint kezét elhúzta a faltól, és fájdalmasan dörzsölni kezdte. Mérgében még szitkozódott is, és nem igazán foglalkozott vele, hogy ki láthatja.
-Francba! – ezúttal lábával vezette le a feszültséget a falon, amin meg se kottyant a rúgása. Egy pillanatra szerencsém volt látni az arcát, ami nem is lehetett volna meggyötörtebb, s mintha könnyek csillogtak volna szemében. Ahogy figyeltem, rá kellett jönnöm, hogy mindketten ugyanolyan ramatyul vagyunk. Feltápászkodtam a földről, és elindultam a másik irányba, hogy véletlenül se keljen vele szembenéznem. Egy lépést sikerült megtennem, egy utolsó pillantást még vettem rá, azonban hiba volt, hiszen pont akkor emelte fel a fejét, és nézett rám. Azonnal hátat fordítottam neki, és reménykedtem benne, hogy nem látott rendesen. Ám mielőtt megtudhattam volna rá a választ, magassarkú kopogása töltötte be a csendet. Nem kellett visszafordulnom, hogy tudjam a sátán érkezett meg tűsarkon.
-Remélem boldog vagy! – mondta enyhe éllel a hangjában Zayn. Felhúzott szemöldökkel megfordultam, és egy szikrákat szóró srác, és egy szőke ördög nézett egymással farkasszemet.
-Ugyan, Zaynie! Nem szereted őt – mosolygott a hárpia.
-Te is tudod, ha nem teszem meg, akkor elveszítem – köpte a szavakat a fekete hajú srác.
-Így is elveszítetted, akkor meg nem mindegy? – rántotta meg a vállát nemtörődve a szőkeség, miközben győzedelmesen kuncogott. Zayn gyilkos szemmel meredt rá, amitől Perrie megrémült, és inkább odébb állt, mielőtt rajta vezette volna le a dühét. Zayn fájdalmában felordított, majd zsebébe nyúlt cigijéért, és kihúzta onnan. Nem vett ki egy szálat sem, inkább eldobta az egész dobozt, ami puffanással ért földet valahol a folyosón.
-Nem, kibaszottul nem mindegy! – motyogta az orra alatt, de mégis meghallottam.
Választás elé került, már megint... Úgy tűnik valaki nagyon jól szórakozik fent, hogy folyton az én életembe kontárkodik bele, főleg, ha minden rendben van. Egyszer szívesen találkoznék vele, és megmondanám neki a magamét. E most döntenem kell: maradjak vagy menjek. A vicces az, hogy a szívem és az eszem is ugyanazt súgja: maradj. Mély levegőt vettem, és elsétáltam Zayn mellett anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki. Makacs vagyok, és ez lesz a vesztem egyszer.
-Miért? – tettem fel a kérdést. Tudnom kellett a választ.
-Lo? – meglepetten nézett rám, és lassan közeledni kezdett felém, miközben hátráltam, de csuklómat sikerült elkapnia. Szívem hevesen dobogott, és semmit se fogtam fel abból amit mondott, mert csak annyit láttam, ahogy szája mozog, s mintha a hangok már nem jutottak volna el hozzám. Karomon lévő szorítás megszűnt, helyette derekamon éreztem kezét, melyek félve húztak egy gyenge ölelésbe – Soha többé nem engedlek el.

***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. november 24., vasárnap

47.Az ideális család

Sziasztok!
Tudom, hogy megint késtem, és nem hétfőn hoztam meg a részt, de mostanában élni nincs időm, hála a sulinak, és a drága tanáraimnak is... Hosszabb részt szerettem volna még ettől is írni, de már annyira kivagyok, hogy már értelmes mondatokat sem tudok írni, így az előre eltervezettnek csak a fele lett. Jó olvasást! :)
Hiába hagytuk el a táblát, de szemem előtt még mindig az lebegett, hogy „Köszöntjük Bradfordban!”, sőt a távolság növekedésével izgulásomat felváltotta a félelem. Próbáltam nyugodtnak látszani, de szerintem nem sikerült. Ujjaimat tördeltem, s valami menekülési terven gondolkoztam. Egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy kiugrom a kocsiból, de nem akartam, sem a saját, sem a baba életét kockáztatni, ezért inkább maradtam a helyemen.
Az ablakon néztem kifelé, és a mellettünk elsuhanó tájat figyeltem, ami ugyan nem kötött le, mert csak jobban emlékeztetett arra, hogy hamarosan megérkezünk Zayn szüleihez, ami egy kicsit aggasztott is. Annak ellenére is, hogy Zayn anyukája a kezdetektől kezdve kedvesen viselkedett velem, még akkor is, ha valakitől meg is tudhatta, hogy milyen múltam van, azonban apjával igaz még nem beszéltem, de valószínűleg nem kedvel. Mintha Zaynnek is feltűnt volna hirtelen hangulatváltozásom, ugyanis az útról leemelte tekintetét, és rám nézett, és a kezemet is megfogta, mert pirosat kaptunk, aminek örültem, hiszen ez késleltette a megérkezésünket. Zaynre pillantottam, s akaratlanul is eszembe jutott az, amikor James bemutatott a szüleinek ugyanebben a városban. Nem volt kellemes emlék, sőt egyenesen borsózott tőle a hátam. Akkor is hasonló helyzetben ültünk a kocsiban, annyi különbséggel, hogy James üvöltette a zenét, és a kezemet görcsösen szorongatta, s néha félrerántotta a kormányt, vagy éppen a két sáv között cikázott. Mellettem ülő srác szemei ugyanúgy csillogtak, mint akkor unokatestvéréé, és ez kicsit megijesztett. Kihúztam kezem Zayn ujjai közül, ami nem kicsit lepte meg őt, de továbbra sem vettem le a tekintetem róla. Egymás szemébe néztünk, de én lehajtottam a fejem, és a szememet is lehunyt, ami James szavaival azt jelentette, hogy vesztettem. Az ő hangja és nevetése csengett fülemben, és akaratlanul is felidéződött bennem az első találkozásom Jamesszel.
Hűvös tavaszi este volt, amikor egyedül sétáltam a városban, miután elszöktem otthonról. Persze nagyokos módjára csak egy pulóvert vittem magammal. Fáztam, és séta közben hörgést hallottam valahonnan a hátam mögül, nemhogy elmenekültem, hanem pont a hang irányába indultam el. Mikor odaértem a sikátorhoz ott volt James és egy fiú, akit pont akkor ütött meg sokadjára – gondoltam a sikolyok, s amiatt, hogy a földön támaszkodott meg, és ajkai is felrepedtek – mikor a sikátor bejáratánál voltam. Veszélykereső énem egyből elindult feléjük, majd a srác elé álltam, ami mindhármunkat meglepett. A bántalmazott kihasználva a helyzetet, elmenekült, így már csak ketten maradtunk Jamesszel. Szívem a torkomban dobogott, és belenéztem a velem szembenálló illető szemébe. Sötétség tükröződött benne, és mérhetetlen harag, mert miatt elszökött a fiú, akit éppen péppé akart verni. A falhoz lökött...
Dudált valaki ezzel visszahozva a valóságba. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy Zayn aggódva figyelt, de egy újabb dudahang miatt visszafordult az út felé, és elindult. Topán hallottam, hogy kérdezett valamit, ami valószínűleg a „Min gondolkozol?” volt. Nem feleltem rá, mert nem voltam biztos benne, hogy azt a kérdést tette fel. Ezután nem kérdezett többet, pedig láttam rajta, hogy nagyon is tudni akarta, hogy mi volt az előbb velem. Nagyot nyeltem, és úgy döntöttem, hogy elárulom neki, hogy mire gondoltam, mikor a lámpánál álltunk.
-Amikor először találkoztam Jamesszel – mondtam. Állkapcsa megfeszült, és a kormányt is görcsösebben szorította, mint eddig.
-Bántott? – hangja idegesen csengett. Nemlegesen megráztam a fejem, és tényleg így volt. Azon kívül, hogy a falnak lökött, semmi bajom nem származott belőle, sőt kifejezetten mulattatta, hogy szembeszálltam vele, mikor kérdezett valamit, vagy hogy ellöktem magamtól. Különös, de akkor az adrenalinnak köszönhetően nem féltem tőle. Bár az is lehet, hogy akkor nem érdekelt, hogy mi történhetett volna velem. Az akkori érzéseimre már nem emlékszem tisztán, csak arra, hogy aznap, mikor találkoztunk valami megfogott benne, és a mai napig sem tudom, hogy mi. Talán a veszély, ami vele járt.
Zayn reakciómat látva megkönnyebbült, és vonásai megenyhültek. De még mindig feszültnek tűnt, és még mindig görcsösen markolta a kormánykereket. Sebváltón pihenő kezére csúsztattam az enyémet, és gyengéden megszorítottam, majd egy halvány mosollyal ajándékoztam meg.
-Nem fogom hagyni, hogy James akár még egyszer is bánthasson, s ha ehhez az kell, hogy a nap huszonnégy órájában testőr legyen melletted, akkor megteszem! Nem fog érdekelni az ára, csak az, hogy biztonságban legyetek. – mondandója végére sikerült lenyugodnia, de ennek ellenére láttam rajta egy kis dühöt is, amit valószínűleg James személyének felemlegetése idézett elő.
Mindkettőnk múltjának szerves része James, de a sebek, amiket rajtam ejtett, sosem fognak eltűnni, s attól, hogy senkivel sem beszéltem róla, csak még fájdalmasabb. Szerencsére már három hete nem adott életjelet magáról, de ez nem jelenti azt, hogy nem fog újra felbukkanni, ha úgy tartja kedve. És van egy olyan érzésem, hogy hamarosan megjelenik az életünkben.
-Nem védhetsz meg mindentől! – csattantam fel, miközben elvettem kezét az övéről, és az arcát kezdtem el figyelni. Egy pillanatra nézett csak rám az útról, de akkor is kissé morcosnak látszott, azonban mosolyát elfojtotta. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mire gondolt, de volt egy olyan érzésem, hogy megjegyzésemmel kapcsolatos.
Az út többi része csendben telt, ami alig lehetett több öt percnél, hiszen amint elhagytuk a jelzőlámpát, s bekanyarodtunk az egyik utcába, a kocsi lassítani kezdett, és egy takaros kis családi háznál állt meg végül, melynek falai fehérek voltak. Minél tovább néztem a falat, ínnál inkább éreztem, hogy a vér kitódul arcomból, és hasonló árnyalatú lesz. Ezzel egy időben félelemmel néztem a házra, s nem sok kellett hozzá, hogy megfutamodjak annak ellenére is, hogy én vettem rá Zaynt, hogy eljöjjünk.
-Mehetünk? – hallottam meg Zayn hangját közvetlenül mellettem. Értetlenül fordultam oldalra, és láttam, hogy a nyitott ajtón hajolt be hozzám. Fogalmam sincs, hogy mikor került oda, de ezek szerint Lilabugyi kapitány teleportálni is tud. A bejárati ajtó felé pillantottam, és nyugodtan konstatáltam, hogy még zárva. Remek, igazán remek.
-Oké, akkor megszökhetek! – kipattantam a kocsiból Zaynt félrelökve, és elindultam arra, amerre jöttünk, de Zayn alig négy lépés után elkapott a derekamnál, és nevetve visszahúzott. Dúrcásan fontam össze mellem előtt karomat – Engedj el! – követeltem – Majd azt mondod, hogy kovászos uborka mérgezést kaptam.
Ettől csak jobban kezdett el kacagni, és hiába hoztam fel még oknak, hogy bezöldülhetek az uborkás mérgezéstől, csak röhögött rajtam. Mikor nevetése csitult, megfordított karjában, így már szemben álltunk egymással. Bosszúsan néztem rá, de ő továbbra is csak mosolygott.
-Menni kéne. – próbált sürgetni. Felőlem mehetünk haza. Az tökéletes lesz – Úgy értem be, a házba – tette hozzá, mintha a gondolataimban olvasott volna.
Elengedett, de kezével azonnal összefont karom után nyúlt, megfogta csuklómat, és kihúzta a szorításomból, majd ujjait összekulcsolta az enyémekkel, és a bejárathoz kezdett el vezetni. Szívem torkomban dobogott, s Zaynt tyúklépéseimmel próbáltam lassítani, de minden erőlködésem ellenére is hamar az ajtóhoz értünk. Zayn már nyúlt is a kilincshez, amikor az ajtó kinyílt, és a fekete hajú srác anyukája nézett vissza ránk mosolyogva. Arrébb állt, így mi is be tudtunk menni, de amint átléptük a küszöböt, Zaynt szorosan a karjaiba fonta. Percekig csak ölelték egymást, majd Zayn tette meg az első lépést, és elengedte édesanyját. Tekintete elszakadt fiáról, és rám nézett.
-Örülök, hogy újra látlak, Lo – üdvözölt kedvesen, miközben lágyan magához ölelt. Miután elengedett, megejtettük a hivatalos bemutatkozást is, de továbbra is ragaszkodott a tegezéshez.
Bár Yaserrel kicsit más volt a helyzet. Ő már kevésbé lelkesedett ittlétemért, mint felesége, Patricia. Sőt, ha tehette volna, szemével egyből Párizsba repített volna, az Eiffel-torony tetejére, és életem végéig ott tartana. Még szerencse, hogy erre nincsen lehetősége.
A feszültség tapintható volt közöttünk, s azzal csak nőtt, hogy farkasszemet néztünk egymással, miközben Zayn és édesanyja tehetetlenül figyeltek minket. Szemezésünk nem az fitogtattatásunkról szólt, sokkal inkább Zaynről. Yaser azt szerette volna, ha kilépek fia életéből, míg én csak arra vártam, hogy mellett legyen, még a távolság ellenére is, ami hamarosan közénk áll. Konokul néztem Zayn apja szemébe, s egy pillanatra se gondoltam arra, hogy pislogjak vagy félre nézzek, még akkor sem, ha ezzel csak még rosszabb lehet a kapcsolatunk, ami a jelen állás szerint, nem lehet vészesebb.
-A szüleid biztos büszkék rád – mondta, de mintha némi gúnnyal ejtette volna ki a „büszkék” szót. Válasz helyett csak ajkamba haraptam, azonban szemem sarkából így is láttam, hogy Zayn megindult felém. Alig észrevehetően intettem neki, hogy maradjon ott, ahol van, de semmibe vette, és továbbra is felém tartott. Megállt előttem, és aggódó tekintettel kémlelt, de még így is tartottam a szemkontaktust apjával. Igaz, hogy fájó pontra kérdezett rá, s ha most bármit is mondtam volna neki, akkor valószínűleg érzéketlennek tartott volna, hogy minden szemrebbenés nélkül válaszoltam volna kérdésére azt, hogy meghaltak a szüleim, de Emily csak részlet kérdése...
Hirtelen megéreztem Zayn kezeit derekam körül, és gyengéden magához vont. Legszívesebben lehunytam volna a szemem, és... A francba már! Nem fog érdekelni, hogy én szakítom meg a fránya farkasszemezés, még ha ő ezt a vereségemként is fogja elkönyvelni. Becsuktam a szemem, átöleltem Zaynt, s amennyire lehetett hozzábújtam,. Beszívtam ismerős illatát, és hagytam, hogy teljesen kizárjam a külvilágot, s csak Zaynnel mi ketten legyünk, sőt még azt is sikerült kizárnom, hogy felemlegette a szüleimet. Azonban nem sokáig maradtunk így, egymást ölelve, mert miután Zayn belepuszilt a hajamba elengedett. Görcsösen kaptam keze után, mert továbbra is a biztonságot rejtő karjai közt akartam lenni.
-Meghaltak a szülei kiskorában – mondta helyettem Zayn, s szeme sarkából reakciómat kémlelte, ami külsőleg csak annyi volt, hogy jobban szorítottam a kezét, mint eddig, míg belsőleg gombóc nőtt a torkomba, amit automatikusan lenyeltem, és szememet a könny is marni kezdte, de egy-két gyors pislogással, azonnal megszűnt a kényszer a síráshoz.
-Ez mindent megmagyaráz – Yaser hangja villámcsapásként hatott a csendben, s döbbenetemben szóhoz se jutottam. Zayn és Patricia azonban egyszerre találták meg hangjukat, és mérgesen felszólaltak.
-Apa!
-Yaser!
Némán álltam, és hallgattam Zayn szóváltását, ami kezdett eldurvulni. Tudtam milyen érzés veszekedni azzal, akit szeretünk, ahogy azt is, milyen mikor védeni akarjuk az illetőt. Azonban ilyenkor mindkét fél érdekei és érzései mások, ami csak még nagyobb veszekedést eredményez.
-Lo nem olyan, mint amilyennek hiszed. – Zayn megrázta a fejét, és még mindig nem akarta elhinni, hogy apja ennyire hajthatatlan a témában. De mintha Yaser meg sem hallotta volna fia szavait, s inkább felém fordult, és a következő kérdését nekem tette fel.
-Szereted őt, Lo? – ezúttal semmi gúny nem volt hangjában, csak a végtelen féltés apró jelei.
Mások velem ellentétben áradoznának, hogy mennyire szerelmesek, s hogy mit szeretnek, vagy imádnak szerelmükben, de ők nem szeretnek igazán. Lehet, hogy azt mondják, megtalálták az igazit, de ez sokszor csak hazugság, és a másiknak csak a pénzére fáj a foga. Azonban vannak olyanok is, akik a sok áradozás ellenére tiszta szívből szeretik egymást.
-Nem fogok azt mondani, hogy imádom, mert ez nem igaz. Imádni egy filmet vagy ruhát lehet, azonban, ha valakinek azt mondjuk, hogy imádjuk, az a baráti szeretlek másik módja. Szeretem őt, és csak Zayn tudja, hogy nekem mekkora jelentősége van a szónak, hiszen neki is alig akartam kimondani, és nem azért tettem meg, mert ő is kimondta, hanem mert tényleg így érzek iránta.
Mondandóm végén Zaynra pillantottam, aki csak mosolygott a hallottakon, s mintha hasonlóra számított volna tőlem. Tekintetem tovább siklott Patricia-ra, aki kissé meghatódva, felfelé görbülő szájjal jártatta a szemét köztem és fia között. Végül újra Yaserre néztem, aki mintha elégedettnek tűnt válaszom hallatán. Egy apró mosolyt ő is megeresztett felém, amin látszott is, hogy igazi, s nem kamuból húzódott mosolyra szája.
A nagy hercehurca után nemsokkal Zayn testvérei is megérkeztek, akik szeretetükkel, szinte megfojtották a srácot, de őt ez cseppet sem zavarta, sőt még Zayn is megszorongatta őket. És az egész jelenetet mosolyogva figyeltem, miközben irigyeltem Zaynt, hogy ilyen szerető családja van, amiből nekem nem nagyon jutott ki. Egy anya, aki a lánya halálát akarja, egy eltitkolt testvér, egy halott apa, és húg, s végül egy nagybácsi, akinek sokszor fontosabb a munkája, mint egyetlen unokahúga. De ezért nem panaszkodtam, csak normális életre vágytam, ami sosem jött össze, de ha jobban belegondolok, a hétköznapi élet talán nem lenne nekem való. Bár azért Tara és apa még mindig élhetne. Lehet, hogy ha akkor nem történik meg a betörés, most más ember lennék, aki sosem lázadt, nem szökött meg, nem szegte meg a szabályokat vagy felest néhány tanárával, akiket kimondottan rühellt többi osztálytársával együtt. Igen, mintagyerek voltam... Viszont semmilyen megrovást nem kaptam, ami néha a viselkedésem miatt kijárt volna, azonban örülhettek, hogy nem lógtam az órákról, amit csak azért nem tettem meg, mert terveim voltak a jövőre, és most megvalósulni látszik. Megérte a sok áttanult éjszaka, az alig négy-öt óra alvás, amit Dean és Shane társaságában töltöttem. Sőt, ha valamelyikőnk nem jól válaszolt egy kérdésre az érettségi tételekkel kapcsolatban, hideg zuhanyt kapott a szó szoros értelmében, amitől csak éberebbek lettünk, de az már mellékes volt.
Zayn hangja hozott vissza a valóságba, amint engem szólongatott, de gondolatban még kicsit mindig máshol jártam, ami neki is feltűnt, azonban nem kérdezett. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, amire minden habozás nélkül lecsaptam, és reakciómon kuncogott. Kézen fogva vezetett be a nappaliba, ahol családja többi tagja ült, és vidáman cseverésztek.
Zayn mellett foglaltam helyett a kanapén, s amint megérezte közelségem, derekamnál átölelt, majd vállára hajtottam a fejem, és úgy figyeltem mindenre. Doniya előhozta az „égessük le az öcsénket” ötletét, és a semmiből elővarázsolta a gyerekkori képeket, amiket előszeretettel mutogatott. Zayn végig a szemét forgatta, s ha szerinte nem úgy történt, ahogy nővére elmondta, szembeszállt vele, és elmondta az ő verzióját is, ami nem sokban különbözött a másiktól. A képek mellett videókat is volt szerencsém látni, s amint Doniya megtudta, hogy már hallottam Lilabugyi kapitányról, előkereste a megfelelő kazettát, és berakta, hogy élőben is megcsodálhassam. Zaynnek ez nem tetszett, ezért felállt, hogy kikapcsolja, de húgai Waliyha és Safaa letámadták őt, így kénytelen volt végignézni velünk együtt a videót. Láttam az előkészületeket, amikor is Zayn szuperhőssé vált, és felcsengett bevonulózenéje, és mondata, ami mókásabb nem is lehetett volna. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy honnan jött a „Bugyikat előre” szöveg, de tudtam, hogy kitért volna a kérdés elől. Minél inkább a végéhez közeledett a videó, annál inkább csak nevettem, és még Zayn szúrós pillantásai ellenére sem tudtam abbahagyni.
-Biztos neked is vannak ilyen videóid. – nézett rám Zayn, de én csak nemlegesen megráztam a fejem. Ha lennének is, én akkor se tudnék róla, azt meg nem feltételezem apáról, és Simonról, hogy valaha is videókat készítettek rólam kiskoromban. Talán képeket igen, de az sem biztos.
-Mi történt a szüleiddel? – Yaser tette fel ezt a fantasztikus kérdést, ezzel ügyesen témát váltva. Zaynen kívül senkinek sosem beszéltem arról, de ha már egyszer feltette a kérdést, akkor kötelességemnek éreztem, hogy válaszoljak rá. Tényleg csak annyit árultam el, amennyit szerintem szükséges volt, és ebbe Emily „meg fogom ölni a lányom” projekt nem tartozott bele. Elmeséltem nekik, hogy Emily „meghalt” szülés közben, s hogy Tara-t, és apát egy betörés során ölték meg. Mindegyikőjük sajnálattal hallgatta végig, amiket mondtam, s bár régen annyira elítéltem a sajnálatot, most mégsem zavart. Kérdezgettek még a múltamról, s bár Jamest nem neveztem meg nevén, mégis úgy éreztem, mintha ők is tudták volna, hogy kire gondoltam.
Kínvallatásom után átvonultunk a konyhába vacsorázni, ahol szépen megterített asztal várt bennünket. Patricia igazán kitett magáért, sőt Zayn kedvenc ételeit készítette el. Vacsora közben is tovább beszélgettünk, de már kevésbé nyomasztó témáról, mint a szüleim halála. Jó volt látni, hogy a fiú, akit szeretek, mennyire felszabadult a szeretettei között, és mennyire boldog. Szinte egész idő alatt csak mosolygott. Különös, de ha bárki megkérdezte volna tőlem, hogy milyen az ideális család, akkor Zaynéhez hasonlót mondtam volna, ahol a szülők együtt élnek, és van vagy vannak testvérem, testvéreim. Ahol a nagyszülők elkényeztetik a gyerekeket, amikor kicsik, és minden vasárnap náluk ebédelnek. És az egész családot a szeretet lengi be. Nem számít, hogy hányszor vitatkoznak a testvérek, vagy kapnak össze a szülők, de együtt maradnak, hiszen nincs szeretet veszekedés nélkül. Zayn nem is lehetne szerencsésebb egy ilyen családdal a háta mögött, akikre mindig számíthat. És ilyenkor érzem magam kívülállónak, akinek még ez se jutott ki, még ha nem is én tehetek róla, de örök seb marad, hogy szinte család nélkül kellett felnőnöm, és magamat felnevelni.
Vacsora után, miután Zaynnel segítettünk rendet rakni a konyhában, őt anyukája vonta félre, míg engem Yaser. Kicsit féltem a beszélgetéstől, azonban kellemes meglepetést okozott. Bocsánatot kért viselkedéséért, amit azzal magyarázott, hogy csak féltette Zaynt, amit teljesen megértettem, hiszen bárki kihasználhatta a hírneve miatt, és apja csak ettől akarta megkímélni. Apa is ugyanígy védett, mikor kicsi voltam. Már akkor se szerette, hogy egy fiú is tíz méternél közelebb jött hozzám, még ha csak azzal a szándékkal is, hogy játszunk. Kétségtelenül óvott mindentől, és Tara mellett én voltam a hercegnője. Azért voltunk annyit együtt hárman, és azért voltak családi napok, mert ezzel akarta pótolni anya hiányát. Helyette is szeretett minket. Lehet, hogy nem szép dolog ilyet kérni, de bárcsak Emily halt volna meg, és nem apa. Sokkal nagyobb szükségem van rá, mint eddig bármikor, és erre csak most jöttem rá igazán.
***
Ne maradjatok csendben! :)

2013. november 17., vasárnap

Fontos!

Sziasztok! Rettentően sajnálom, hogy most sem hoztam meg a részt, amikor múlthétre ígértem, de egyszerűen nem volt időm írni a sok témazáró és tételkidolgozás miatt. És sajnos ez a hét se volt ilyesmiktől mentes. Ráadásul múlthétvégén össze kellett pakolni a cuccokat, mert tesóm kiment olaszba, szóval még az is elvette az időmet, és most sem résszel jöttem, amit tényleg nagyon sajnálok, de tételekhez anyagkeresésen kívül semmi másra nem használtam a gépem, és még írni se tudtam. Sőt idegileg lassan kezdek kikészülni a sok tehertől és egyéb dolgoktól, ami rajtam van. A jó hír viszont, hogy már készülőben van a rész, és ha éjfél előtt nem is fejezem be, de holnap délután már biztos, hogy fent lesz, és a hosszú kimaradás miatt extra hosszú lesz kárpótlásul. Hamarosan jelentkezem a résszel! :)

2013. november 3., vasárnap

46.Lilabugyi kapitány

Sziasztok! Tudom nagyon sokat késtem, de pénteken a temetőket jártuk, szombaton a hajam tépkedtem, mert nem akart sehogy sem összejönni a rész, de nagy nehezen megszenvedtem vele, és most kész van. Nem tudom, hogy milyen lett, bár én pocséknak érzem, de nem akartam hétfőre áttolni, így rövid lett, de a következő rész hétfőn, de legkésőbb kedden jön. És mielőtt még neki kezdenétek olvasni, annyit szeretnék még mondani, hogy kb 2 hét és vége a blognak. Na de tényleg befejeztem a szövegelést. Jó olvasást! :)
 
Lauren:
A nap épphogy besütött a szobámba, de nem szándékoztam felkelni Zayn biztonságot nyújtó karjai közül. Bár az este nézett filmek, rémálomként jelentek meg lelki szemeim előtt. Egyik sem volt élvezhető, sőt kimondottan az őrületbe kergettek a sok nyáladzással, a filmek közepén a „minden rosszra fordul, és reménytelen az életem, mert nem szeret” dolgokon keresztül, az undorítóan romantikus befejezésig szenvedés az egész. Azonban Zayn kifejezetten élvezte az arcokat amiket vágtam egyes jeleneteknél, sőt végig azt kamuzta körülbelül tíz perc után, hogy mindjárt vége. Roppant élvezetes volt várni a „The end” feliratra a végén. Komolyan hálát adtam az égnek, hogy nem kellett tovább néznem, s egy filmmel kevesebb volt a „szenvedjen Lauren” maratonból. Annyi biztos, hogy ezt még Zayn visszakapja... De talán nem most kéne visszavágnom, hiszen már tegnap előtt előre megrendeltem a jegyem Los Angelesbe, s már csak két nap maradt indulásig a mait leszámítva. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni London, de végre jó lesz elszakadni a múlttól, és kizárólag a jelenre, s a szebb jövőre gondolni, mert amikor felszállok arra a gépre Lauren Cowell végleg megszűnik létezni, s helyette Lauren West marad, aki új életed kezd, és másodjára is maga mögött hagyja a múltját. Igen, ez jól hangzik, azonban nem biztos, hogy minden ilyen egyszerű lesz. Lehet, hogy egy óceánnal arrébb lesifotósok várnak rám, s amint kitudódik, hogy babát várok Zayntől mozdulni se fogok tudni majd új otthonomból. Viszont szeptembertől nem tudom tovább titkolni, hogy állapotos vagyok. Sőt a suli se lesz sétagalopp, és egy idő után biztos kinéznének, hiszen „csak egy tini vagyok”, aki terhes. Mondhatni szép kilátások, de egy álom megvalósításának a próbáját megéri, hiszen Zaynék álma is teljesült...
Jobban odabújtam Zaynhez, mire ő még szorosabban vont magához álmában. Elmosolyodtam ezen, de a tudat, hogy ritkán láthatom majd lelombozott. Neki ott lesz a banda és a turné, még akkor is, ha megbeszéltük, hogy amikor tehetjük együtt leszünk. Szép ígéretnek hangzott, de az életben semmi sem olyan, mint a filmekben, még ha ezt a Hétmérföldes szerelem megpróbálta megcáfolni, vagy a Felkoppintva, ami a miénkhez hasonló, de mégsem teljesen az, hiszen ha egy totál idegentől lesz valaki, szinte biztos, hogy nem tartja meg. Ebből is látszik, hogy Hollywood a nyálasan romantikus emberekből él, bezzeg a horrort megölték azzal, hogy már nem is félelmetes. Legközelebb az akciófilmekben az akció az lesz, hogy nincs orvos, akinél a terhesnő szülni tudna, és mindenki egy orvost fog keresni, akit csak a legvégén sikerül majd megtalálni, vagy akkor sem az izgalmak fokozása miatt. Szörnyen izgalmasan hangzik...
Éreztem, ahogy Zayn keze megmozdult, s kezdtem azt hinni, hogy ennyit arról az „egész nap nem mászunk ki az ágyból, és Zayn nyugtató ölelésében leszek” elképzelésemnek vége, de ő ezt megcáfolta. Köröket kezdett el rajzolni oldalamra, ahol topom felcsúszott, s ettől kellemes borzongás futott végig rajtam. Pilláim alól Zayn felé pillantottam, aki hatalmas mosollyal nézett vissza rám, majd megajándékozott egy homlokpuszival, és ha lehet, még gyorsabban vert a szívem, mint pár perccel ezelőtt, s azt akartam, hogy minden reggel így keljek fel: Zayn biztonságot rejtő karjai közt, és jó reggelt puszival vagy csókkal. Nem tűnt nagy kérésnek, de megvalósítása szinte lehetetlennek látszott, hisz ahhoz az is kéne, hogy Zayn abbahagyja az éneklést, amire sosem kérném. Furcsamód vártam, hogy valamilyen becenévvel illessen, amiért majd leszedem a fejét, de ezek szerint ismert annyira, hogy nem kockáztatta meg. Amit nem tudom, hogy annyira bántam-e vagy sem.
-Min gondolkozol? – kérdezte, s ha jól éreztem a körök rajzolását felváltotta a szív. Fejem kicsit megemeltem, hogy szemébe tudjak nézni, miközben mosolyogtam.
-Két nap múlva mennem kell. – haraptam ajkaimba. A jelekből ítélve Zaynnek sem tetszett, hogy hamarosan még kevesebbet látjuk majd egymást, de nem tehettünk más, minthogy elfogadjuk a kialakult helyzetet – Addig még össze kell pakolni, és...
Folytattam volna még, de Zayn belém fojtotta a mondandóm többi részét egy csókkal. Ajkai lágyan érintették az enyémeket, s édesen becézni kezdte. Óvatosan maga alá gyűrt, és kezével fejem mellett keresett támaszt, de csókunkat továbbra sem szakítottuk meg. Kezemmel hajába túrtam, s így húztam még közelebb. Belemosolygott csókunkba, de nem szakadt el ajkaimtól, pedig a levegőnk is fogytán volt. Egy pillanatra váltunk csak szét, hogy tüdőnkbe friss levegő áramoljon, majd ismét lecsapott ajkaimra, azonban mielőtt jobban elmélyíthettük volna, megszólalt telefonja, így akarva-akaratlanul kénytelenek voltunk elszakadni a másik ajkaitól. Morogva gördült mellém, amin muszáj volt kuncognom, azonban sápadt arcát látva, nem ígérkezett kellemes beszélgetésnek. Biztatásként megszorítottam kezét, mire halványan rám mosolygott, és fogadta a hívást. Igyekeztem nem figyelni arra, amiről Zayn és szülei beszéltek, ami az elején működött is, sőt szinte biztos támaszt nyújtottam neki, azonban a telefon végéről meghallottam egy mondatot, ami valószínűleg rám vonatkozott.
-Fiam, nem való hozzád ez a lány! – a hangjából ítélve, csakis Zayn apja lehetett, aki kiejtette a mondatot a száján. Egy pillanatra a levegő is megfagyott, s észrevettem, hogy Zayn rám nézett aggódó szemekkel, hiszen neki is feltűnt, hogy hallottam, amit apja mondott. Tudtam, hogy nem szerencsés tovább a szobámban maradnom, ezért felálltam az ágyról, és a szekrényemhez mentem, s kutatni kezdtem benne, miközben egy dalszöveget dúdoltam ezzel megpróbálva kizárni a mögöttem folyó beszélgetést. Bár a Basket Case első sorai rendkívül fülbemászóak, és kiverhetetlenek, azonban most nem jött be, mint figyelemelterelés. Az üres polcon tapogatóztam, hiszen tegnap minden ruhát a földre dobáltam, azonban mégse volt annyira ruhátlan, hisz a legfelső polcon ott hevert érintetlenül a „ZACSKÓ”. Nagyon is jól tudtam, hogy mit rejteget a tartalma, hiszen Shane-nel együtt állítottuk össze „szülőriasztónak”, amit csak akkor kellett felvennem, ha a barátom szüleihez mentünk, s ha jól sejtettem, akkor most is ez lesz. Felpipiskedtem a szatyorért, aminek nem kis súlya volt, köszönhetően az acélbetétes bakancsnak, sőt néhány helyen kisebb lyukak is felfedezhetőek voltak rajta a szegecses cuccoknak miatt. Kibontottam a zacskó csomóját, és belenéztem. Elsőként az acélbetétes bakancsot szúrtam ki, majd a szakadt fekete farmeromat, amit attól jobban már nem lehetett szétszaggatni. Ott hevert a szatyorban a szegecses nyakláncom, ami elment nyakörvnek is, de benne volt még szegecses övem és karkötőim. Pólónak két lehetőség kínálkozott, de az első mellett tettem le a voksomat, ami egy alig mell alá érőtop volt, szintén szegecsekkel. Ha ettől valaki nem kap frászt szülő létére, akkor a hozzá illő kesztyű majd megteszi. Apró mosoly jelent meg arcomon, s ezzel együtt egy gonosz ötlet is megfogalmazódott bennem, ha már Zayn apja szerint nem illek hozzá, akkor legyen is oka, ne csak mondja. Még szerencse, hogy annak idején minden apró részletet kidolgoztunk. Igaz Dean végig csak röhögött rajtunk, s ő egy „szülőbaráti” ötlettel állt elő, amit mindketten lehurrogtunk, de azért azt is megjegyeztem, ha mégsem akarnám annyira elrettenteni a szülőket, bár most inkább az előbbi fog érvényesülni, mintsem az utóbbi.
Zaynre pillantottam, akinek arca meggyötört volt, és még mindig szüleivel beszélt telefonon. A kezemben tartott zacskóra néztem, s egyre kevésbé tűnt olyan jó ötletnek a szülőriogatás. Zaynnek nagyon fontos a családja, és azt nem várhatom el tőle, hogy majd választania kelljen köztünk a tervem miatt. Akkor inkább lenyelem a sértő megjegyzéseket, mintsem azt lássam, hogy Zayn szenved.
Megviselt arcát rám szegezte, és hamiskás mosolyt erőltetett magára, hogy elhitesse velem, minden rendben van, de tudtam, hogy nincs így. Visszamentem az ágyhoz, leültem Zayn mellé, és biztatásként rámosolyogtam. Ujjaimmal megkerestem az övéit, s játszani kezdtem velük figyelemelterelésként, majd összekulcsoltam ujjainkat, és megpusziltam az arcát, s vállára hajtottam fejem. Keresve sem találhattam volna jobb helyet, mint Zayn válla, hiszen tökéletesen illett oda fejem, mintha puzzle két darabja lett volna.
Zayn folyamatosan tiltakozott hol anyjával, hol apjával, amiért nagyon irigyeltem, hiszen sosem tapasztaltam meg azt, milyen mikor rendes családja van valakinek. Bár Dean szülei nagyon közel állnak hozzám, mégsem ugyanolyan, mintha saját szüleim lennének. Simon megpróbálta apát pótolni, és a rengeteg veszekedésünk ellenére talán sikerült is neki. De az állandó szabályai még mindig az őrületbe kergetnek, annyi viszont biztos, hogy alig telik majd el pár nap új otthonomban, és vissza fogom sírni azt az időt, amikor mindenbe beleszólt, amiért bosszút forraltam. Azonban ez is része a felnőtté válásnak. Elhagyom a régi megszokott közeget, és egy merőben új kaland felé nézek, ami majd számtalan akadályt fog elém tenni a sulit, és a babát leszámítva, de tudom, hogy le fogom győzni, és végig mellettem lesznek azok az emberek, akiket szeretek és számíthatok.
-Nem anyja! – vitatkozott továbbra is édesanyjával – Nem fog Lo rávenni, hogy elmenjünk! Vita lezárva! – Zayn ellenkezésétől volt hangos a szoba, amin muszáj volt mosolyognom. Ebből is látszik, hogy lehet bármilyen idős is az ember, de a szülők végig mellette állnak, és ha a helyzet azt kívánja, megpróbálja rábeszélni gyerekét egy kis látogatásra. Ami az én szemszögemből nézve kissé szórakoztató, de Zaynből már korántsem az. Felettébb vicces volt hallgatni, ahogy Zayn megpróbálta meggyőzni anyukáját arról, hogy „nem veszem rá semmire” és „úgyse adja ide nekem a telefont”. Azonban Zayn elvesztette a csatát, s talán a háborút is anyjával szemben, így kénytelen volt átnyújtani nekem a telefont, amit uncogva fogadtam el, azonban Zayn nem örült ennyire.
-Vesztettél! – mondtam nevetve. Morogva rám nézett, s összeszűkített szemeitől, kacsaszájától csak jobban röhögtem.
-Tudom. – mosolyodott el halványan, és ezzel egy időben tekintete ellágyult, s visszatért rendes arcvonása, ami már fele annyira volt morcos, mint félperccel ezelőtt – De ha anya valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi.
Mosollyal az arcomon tettem fülemhez a telefont, ami csak még nagyobb lett, ahogy meghallottam Zayn anyukájának hangját. Be nem állt a szája, és engem is megkörnyékezett, hogy győzzem meg Zaynt arról, hogy elmegyünk hozzájuk, még ha csak egy nap erejéig is. Biztosítottam róla, ha rajtam múlik, akkor egy óra múlva úton leszünk, és nem fog érdekelni Zayn ellenzése. Amint meghallotta ezt a fantasztikus hírt, szinte azonnal témát váltott, és Zayn gyerekkoráról kezdett el mesélni, sőt a legviccesebb történetet is megosztotta velem, mégpedig Lilabugyi kapitány történetét. Pusztán a névtől röhögtem, de amint meghallottam, hogy Zayn lila színű bugyival a fején kezdett el supermant játszani, egy színben hozzá passzoló köpennyel a hátán, hasamat fogtam a nevetéstől. Sőt még az utcára is kiment másoknak segíteni. Értetlenül nézett rám a fekete hajú srác, miközben még mindig kuncogtam Lilabugyi kapitányon.
-Add vissza a telefont! – kezét követelően raktam elém, mire nemlegesen megráztam a fejem, és egy lila bugyit képzeltem a fejére a köpenyével együtt. Ha eddig csak szakadtam a nevetéstől, most már biztos, hogy nevetőgörcsöt kaptam. Zayn kihasználva a helyzetemet, kikapta a kezemből mobilját, és arrébb sétált. Mielőtt bármit is tehettem volna, vagy visszaszerezhettem volna telefonját, már el is búcsúzott szüleitől.
-Még beszélgettünk! – háborodtam fel – Lilabugyi kapitány. – nevettem el a végét. Zayn mérgesen nézett rám, azonban csak jobban röhögtem, hiszen még mindig bugyival a fején állt előttem, ahogy anyukája mesélte.
-Befejezted? – nézett rám szúrós szemmel. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem Zayn arcát lila bugyival a fején – most már biztos, hogy karácsonyra venni fogok neki egy lila fehérneműt –, ami nehezen, de sikerült is, így már a még mindig morcos Zaynt állt előttem. Felpattantam az ágyról, és bűnbánó arccal néztem rá, de nem hatottam meg. Lábujjhegyre álltam, kezem nyaka körül összekulcsoltam, és szűzies csókot leheltem ajkaira – Nyomás pakolni! Egy óra múlva visszajövök érted, és indulunk.
-Értettem, Lilabugyi kapitány!
-Lo! – sóhajtott – Ha még egyszer így hívsz...
-Akkor, felveszed az egyik bugyimat a fejedre? – kérdeztem visszafojtott nevetéssel.
***
Lázasan dobáltam be bőröndömbe a cuccokat, és majdnem olyan lelkesedéssel kerestem ki a ruhát, amit a „szülőriogató” helyett szándékoztam felvenni. Bár a szobámban nagyobb kupi volt, mint az bárki elvárná egy lánytól, de mégis két perc keresés után sikerült megtalálnom a tökéletes öltözetet. A fekete szaggatott nadrágból nem engedtem, mert az az évek során nélkülözhetetlen darabbá vált, és minden létezőnadrágomat szétszaggattam. Egy fekete topot választottam ki felső gyanánt, hiszen „vékonyít”, és most tökéletesen megfelelt arra, hogy még aprónak mondható hasamat elrejtse. Végezetül a szokásos fekete bőrdzseki helyett, egy bordót választottam.Kezemre még gyorsan felcsatoltam a szegecses karkötőt, amit a zacskóból vettem ki, a fülbevalóval együtt.
Szinte ráugrottam bőröndömre, és úgy próbáltam meg becipzározni, ami nagy küszködés árán sikerült is. Legközelebb majd mindent szépen belehajtogatok, de az idő most szorított. Megmarkoltam boggyászomat, s őrült módjára kezdtem el lerohanni a lépcsőn. Szerencsémre nem estem le róla, de majdnem sikerült. Simontól elköszöntem egy „ha nem jönnék haza Zaynéktől, akkor keress meg” búcsúval, és már rohantam is barátom kocsijához. Berakta a csomagomat a csomagtartóba, majd udvariasan kinyitotta az anyósülés ajtaját.
-Nem izgulsz. – állapította meg, miután sikeresen beindította a kocsit. Bólintottam, hogy így van, de magam sem tudtam, hogy miért. Nem izgultam, és talán annak tudható be, hogy Zayn anyukája már sikeresen elkápráztatott telefonon keresztül, és a rengeteg mesélni való, ami még rám vár, lehet, hogy pont elég ok a nyugalomra.
-Mesélsz a családodról, míg nem érünk oda? – kértem. Csak egy pillanatra nézett rám, de mosolyával tudatta, hogy benne van.
-Mit szeretnél először hallani?
-Mindent – válaszoltam nevetve. Zayn újra az útra figyelt, miközben folyamatosan mesélt családjáról, olyan szeretettel, ahogy eddig még senkit sem hallottam beszélni szüleiről és testvéreiről.
Az idő szaladt, szinte röpködtek a perceknek tűnt az út Bradfordba, főleg, hogy Zayn végig családjáról csacsogott, amit tényleg élvezett volt hallgatni. Egészen a gyomromig hatolt az érzés, amikor megláttam a város üdvözlőtábláját, és a korábbi nyugodtságom eltűnt, s felváltotta az izgalom. Hát itt vagyunk...
***
Ne maradjatok csendben! :)